Save 29%

Alley - Amphibious (CD)

progressive death metal, BadMoodMan Music, BadMoodMan Music
List price: 350.00 Р
250.00 Р
You save: 100.00 Р (29%)
Price in points: 500 points
BMM. 059-13 x
In stock
+
The second long-awaited album by the Russian extreme band famous for its debut album as successors of early Opeth! Besides professional approach to songwriting, performance and perfect sound, this time the musicians demonstrate original ideas which became the own face of the band. Progressive death metal demonstrated at «Amphibious» is impressive, diverse and emotional in addition to intellectual refinement which is the essential feature of Alley. The album is strongly recommended to fans of early Opeth and Daylight Dies, as well as all fans of extreme metal music.

Tracklist:
1 Lighthouse 15:22
2 Weather Report 12:01
3 Amphibious 13:09
4 Skulls & Bones 7:43
5 Time Signal 13:07
6 Washed Away 8:04

Artist:
Alley
Artist Country:
Russia
Album Year:
2013
Title:
Amphibious
Style:
progressive death metal
Format:
CD
Type:
CD Album
Package:
Jewel Case
Label:
BadMoodMan Music
Cat No:
BMM. 059-13
Release Year:
2013
Country Of Manufacture:
Russia
Review
The Pit of the Damned
7/10
04.05.2013

Tornano i russi Alley, che avevamo analizzato nel 2008 con il loro debut cd “The Weed”, un album di forte derivazione dal sound dei primi Opeth. A distanza di cinque anni da quel lavoro, ecco l’ensemble siberiano tornare in sella con “Amphibious”, un progetto che pur mantenendo palese l’impasto sonoro dei gods svedesi, cerca nuove strade e il risultato, devo darne atto all’act della piccola città di Krasnoyarsk, mostra un discreto passo in avanti per i nostri. Certo, in cinque anni era lecito aspettarsi qualcosa in più, di questo passo dovremo attendere il 2028 per ottenere qualcosa di certamente più personale. La durata delle song si continua a confermare molto lunga, a dir poco estenuante, ma poco importa perché alla fine il sound non risulterà mai statico. Citavamo per l’appunto gli Opeth, e la componente più aggressiva degli Alley, senza ombra di dubbio, continua a pagare un forte dazio, sia a livello di ritmiche che di growling vocals, ai ben più famosi colleghi svedesi. È quando i nostri si lanciano in psichedelici break atmosferici che rimango affascinato dal “nuovo” sound della band della Federazione Russa. “Lighthouse” è splendida nella sua lunga fuga lisergica, quasi uno space rock sporcato di sonorità post e death progressive, parti acustiche e buonissime cleaning vocals. Ottima song davvero, forse fin troppo articolata, laddove per suonare questo genere di musica, di attributi e classe ne servono davvero tanti. “Weather Report”, la seconda traccia, inizia dando largo spazio al cantato in pulito (e tale sarà per il resto della sua durata), mostrando l’ennesima progressione e una nuova apertura da parte del combo russo. La traccia scorre via assai fluida, attraversando le foreste del death metal, scalando le impervie montagne del progressive e tuffandosi in inaspettati abissi al limite del jazz, come si evince dalla sua delirante conclusione affidate a schizoidi chitarre sorrette da un duo formato da basso e batteria. Il sound è divenuto molto più caldo, avvolgente come la coperta di pile che mi riscalda nelle notti invernali. La band non si fa mancare ovviamente nulla, quindi non stupitevi se l’inizio della title track è affidato ad un arrembante attacco death con tanto di blast beat e gli amati ubriacanti giri di chitarra tipici di Akerfeldt e soci. Poi la band prende ulteriormente coraggio e si lancia in meravigliosi giri di chitarra, atmosfere oscure e arpeggi da paura. Stanno crescendo, non c’è dubbio, pur essendo lo spettro degli Opeth costantemente presente. Ma a questo punto non darei più molta importanza. Gli Alley stanno facendo le cose per bene, certo avessero scelto una copertina migliore per questo disco, lo avremo apprezzato ulteriormente, avrebbero avuto un impatto più positivo per il sottoscritto anziché quella brutta faccia in fase di senescenza; ridurre la durata dei brani e renderli un po' più fluenti, auspico sia il prossimo passo per i nostri, certo non vorrei attendere altri cinque anni prima che un nuovo album veda la luce.

Author: Francesco Scarci
Review
Metal Temple
7/10
27.05.2013

Being original in imagination, and show a musical creation that results from a depth of thought, is one of the characteristics of each musician. But influences play a unique and important role in reaching a high stage. We had to keep a balance between all these ingredients, to end with something convincing. ALLEY a Russian band of Progressive Death Metal took this rule in consideration. In fact, their second full length album "Amphibious" is just out, noting that the Russians are known with their first album called "The Weed" that is considered as a recreation of the old style of the masters of the global Metal scene OPETH. The resemblance made ​​me think immediately of "Morningrise" or "My Arms Your Hearse".

"Amphibious" does not hide the great influence of the Swedish Metallers, particularly in the general perspective of their style. About 69 minutes of very complex Progressive Metal, with a length that can reach 15 minutes for the opening track "Lighthouse". I do not hide my appreciation to the ideas; in fact I noticed a great ability to be different along the same musical passage and change moods every 2 or 3 minutes. "Weather Report" is a confirmation for what was said so high, with more atmosphere, melody and very psychedelic breaks, to resume after with more brutal riffs. This track was marked with a Jazzy end well controlled. In the third position there is "Amphibious", it starts with blast beats and sudden breaks to leave the place after for a Metal that takes a lot of elements from Doom / Death styles, supported with a low tempo and a very present guitar. "Skulls & Bones" is the shortest song on the album stands out with a much more melancholic mood, but leaving the place as usual for very nice parts supported with rich bass and guitars and a great clear voice. "Time Signal" is a development of ideas to the track before, with much emotional sentences, sometimes very dark. The Doom elements are also present. To conclude this adventure, it is the turn of "Washed Away", which is for me a summary of all the elements of the album.

It is a good quality production behind this very successful album; it shall mean that it is a remarkable effort. The art work reminds me of the old albums of Progressive / Psychedelic rock of the 70s and it tells many stories, and also reflects the album title. This was the result of a mental and musical effort of the group, assisted by their admiration for OPETH. I look for their third album to confirm the group's attitude, successors or creators.

Author: Yassine "Spiritcrusher" Mankai
Review
Pro-Rock
6.5/10

Когато се появи де- бютът на тази руска група, им бяха леп- нати прозвища като „руските Opeth” и „руските клонинги на Opeth”, което с оглед на музиката им бяха напълно резонни. Сега, пет години по-късно, вторият албум на Alley е факт и в него влиянието на споменатите шведи отново е осезаемо. Слу- шайки шестте композиции прави впечатление, че сега все пак руският квартет се е опитал да избяга от предишните обвинения в плагиатство и да постигне свой облик. Не бих казал, че са постигнали пълен успех в този си стремеж, но пък мисля, че техният прогресив дет метъл, макар и с толкова познато звучене, е добре сътворен и не е често срещаното в такива случаи безвкусно копие. За фенове на ранен Opeth и Daylight Dies

Author: Svarog
Review
Darkview
5/10
07.05.2013

Alley zou zo graag de Russische Opeth zijn.

Jammer genoeg sla je daar al onmiddellijk de bal mee mis. Door krampachtig een groep na te doen zal je nooit meer zijn dan een goedkope copie of in het beste geval een min of meer smakelijke chicoreivervanging zolang Mikael Ackerfeldt op z’n progwolk blijft zitten. Het ligt er echt wel in vette klodders veel te dik bovenop. Vooral ‘Deliverance/Damnation’ en ‘Blackwater park’ draaien ze volgens mij minstens één keer per dag thuis. An sich is dit niet slecht gedaan hoor en Opeth is nu ook niet de makkelijkste band om na te spelen. Het is alleen zo ontdaan van enig spoor van persoonlijkheid dat je er bijna droevig van wordt.

Author: Samoht
Review
Ave Noctum
7.5/10
24.04.2013

I cannot wander far from the idea that this album sounds a lot like Opeth, especially “Blackwater Park” and “My Arms, Your Hearse”, so I’ll say that now. This six track, 69 minute, progressive death metal work is the Russian band’s second album.

“Amphibious” is fresh, powerful and brash. I didn’t find myself picking out bits since it sweeps along epically much like an Opeth album. There’s no doubting the intensity and as we launch into “Lighthouse”, not only is it heavy, it’s murderous, recalling the “silent dance with death” and all that. Sirening guitars melt into an eerie acoustic-electro soundscape and the controlled prog heaviness returns. Yes, it’s like an Opeth fest – a good one, it has to be said. Akerfeldt-style clean harmonies accompany the raging punch-packing heaviness. The growls are better than the lightweight passages but the album is about the combination of the melodic brutality and the dreaminess, which can have an element of jazzy invention about it. The title track has typical majesty and sophistication but is more pensive than the other tracks while continuing on to rumble on heavily. “Skull and Bones” is more anarchic. Flamboyant guitar work signals a bewitching passage and at this point we reach a rare emotional climax. We’re over 40 minutes into the album. Time has flown by. Yet more flamboyant guitar work is central to “Time Signal”, a crashing prog death metal track which is both an explosion of roars and growls yet also cultured, patient and imperious. As an album this flows so that one monster track blends into the next, finally reaching a lofty emotional climax at the end of “Washed Away”, the final episode of this epic extravaganza.

Listening to “Amphibious” is like being transported majestically on a journey over rolling landscapes. Yet there was something missing. I played “Blackwater Park” and realised what it was. The fluidity and power are both here but although heaviness blends smoothly into mellow passages and back again and the technical skill is supreme, there aren’t the twists and turns or the drama that Opeth manage to generate. “Blackwater Park” is moment after moment of brilliance. Such moments are more sporadic on “Amphibious”. This album is a monster in its own way but of a consistently high standard rather than being born of outright genius.

Author: Andrew Doherty
Review
Femforgacs
9/10
20.04.2013

Mi a bűn?
Erre a zavarba ejtően rövidke kérdésre legalább annyi helyes válasz létezik, ahány ember veszi a fáradságot a megválaszolására. Ez nem azért van így, mert nem definiálható a fogalom, hanem mert mindenki saját szemszögéből nézi és látja a világot, így a környezet történéseire is másképpen reagál. Nekem elsőre az a válasz ugrott be, hogy három egymástól eltérő betű alkotta magyar szó. No meg persze a „tudva és akarva” párosa, amely talán a legtömörebb és legszélesebb körben elfogadott mankó a kérdés megválaszolásához.

Hogy mi köze a 2006 januárjában alakult orosz bandának a spontán agyi folyamatokat stimulálni szándékozó bevezetőhöz? Nagyon is sok. Ugyanis a „Sikátor” második lemezének dalai hallatán komoly arcul köpést szenvedtem el magamtól. Eddig ugyanis a klónozás ellenzőjeként előszeretettel ítéltem el a mások által megalkotott zenei világ későbbi átindigózását. Persze voltak és vannak is határesetnek tekinthető lemezcsemegék, amelyek semmi újjal nem szolgáltak, de legalább nem stencilgépen készültek. Viszont most, az Amphibious sokadszori emésztése után is olyan érzésem van, mintha az Opeth kiadta volna a My Arms, Your Hearse második részét, a My Worms, Your Fears-t. Ez pedig már orbitális határsértés! És ahogy a svéd ikonbanda mai munkásságának fogadtatását nézem, egyenesen kegyeletsértés. Én pedig éppen emiatt nem érzem bűnnek a majd’ 70 perces múltidézést. Ugyanis a srácok által megszervezett szeánszon fiatalságom egyik erősen meghatározó zenei befolyása lebbent felém a táncoló asztalkára rafiával gondosan rákötözött cd-lemezből. Hogy hogyan csinálták, nem tudom. Talán csak Akerfeldt ismeri a trükköt, de ő meg már rég nem alkalmazza. És nekem a mai lemezek csócsálhatósága ellenére is hiányzik a Still Life, Blackwater Park (főleg ez utóbbi) fenséges és különleges zamata. Viszont az Alley 2013-ban csodát művelt velem: visszaadta az ízlelőbimbóim fiatalságát Q10 nélkül is. Van remény, nem múlt minden el nyomtalanul, nem száll szürke pernyeként a határban húzódó ősdzindzás eltakarására a múlt komor árnya.

Nézzük csak meg a dalok hosszát! Nem a grindcore műfajra utalóak, ugye? Az eddig leírtak alapján már senki nem gondolja, hogy témakifejtéseket, tempóváltásokat, hangulatütköztetéseket, elszállásokat, disszonánsokat harmóniákat és a simogató énekhang által kizökkentett extrém hörrögetést mellőző zene hallható a korongon? Na csak azért! Akkor akár be is fejezhetem az írást…

Megpróbáltam most is, mint eddig mindig utána nézni a zenészeknek és a zenekarnak. Vannak oldalak, ahol megtalálhatóak, de azokon mind elenyésző információt lehet csak róluk megtudni. E mögött én tudatosságot sejtek, így csak annyit mondok, hogy lelkük rajta. Mindenesetre 17-dikként megnyomtam náluk a tetszik gombot. Hátha egyszer megnyílnak majd az éter csatornái és a tudásvágyam ciszternája cseppenként telik majd meg tőlük.
Az előző lemezükről, a The Weedről például szinte semmit nem tudok. Igaz, kritikák születtek róla, de a banda valahogy az egészet nem tette ki a kirakatba. Remélem ez a kedvcsinálónak és érdeklődés felkeltésnek szánt irományom majd odakerül! :)

A végére pedig közzéteszem deficites agytevékenységem legújabb melléktermékét, aminek a zenemegmaradás első axiómája nevet adtam, miszerint az Opeth nem vész el, csak átalakul!

Author: bahon
Review
Vaskarc
9.5/10
03.06.2013

A 2005-ben alakult Alley egy szintén orosz (nahát, ki hinné!) formáció, 2005-ös alakulásuk óta immár ez a második nagylemezük. Metal-Archives fellapoz, majd gyorsan le is fittyed a száj széle, látván, hogy a debütálás két olvasói vélemény alapján bőven átlag alatti "próbálkozás" csak. No sebaj, azóta végülis eltelt öt év, debütáló nagylemez alapján megítélni zenekart elég nagy hülyeségre vallana. Mondjuk baljós jel, hogy akárcsak a friss lemezt, úgy a 2008-as Weed-et is a Solitude Prod. alá tartozó BadMoodMan gondozta. Nade akkor mi lehetett a baj? Szemétrevaló anyagot ugyanis régen sem adott ki a keze közül ez a kiadó... Szerencsém, vagy szerencsétlenségem ugyan nem volt az említett anyaghoz, viszont az Amphibious alapján elképzelni nem tudom hogy mi volt ez az általános elutasítás a banda akkori anyaga kapcsán (melyet a neten "fellapozott kritikák is sajnos csak alátámasztanak), ugyanis pozitív értelemben ez a közel 70 perces második nekirugaszkodás rendesen ledermesztett. Pozitív értelemben...Ugyanis bármennyire nem illik ezt így kimondani, de mióta az Opeth végleg besétált a művészkedés és öncélúság zsákutcájába (Már nem most, hanem még a Ghost Reveries idején...bár tény hogy a Heritage a "csúcs" etéren) azóta én kerek perec üdvrivalgással fogadom a korai-Opeth stílusában fogant muzsikákat... Kiemelkedő minőséggel ugyan nemigen találkozom, de ezesetben az epigonoknak is abszolút megadom a kellő figyelmet és a lehetőséget, hogy bizonyítsanak... Az orosz Alley-ben pedig most úgy érzem hogy megtaláltam azt, amit az Opeth kapcsán még 2005-ben elvesztettem!


Annak idején ha az Opeth az Amphibious-t lépi meg mondjuk a My Arms, Your Hearse után, az egy teljesen hihető és elfogadható lépés lett volna a svéd csapattól, ugyanis ezen a lemezen éppúgy nem látszódnak az áramvonalas prog-rock irányba történő letisztultság jelei, mint ahogyan az Opeth első három nagylemezén sem. A kellően hangsúlyos death metál gyökerek révén ugyanis jó szúrós, bogáncsos hatást kelt az Amphibious, ám a stílusidegen hatások rendesen beivódtak a lemezen hallható dalok legmélyebb szöveteibe; Nem csak, hogy progresszív értelmezésű death metált hallunk, hanem a jazz-rocknak és a pszichedelikus/art/prog-rocknak egy olyan extrém zenében megjeleníthető kivetülését, ami a maga nemében ha nem is egyedülálló vagy úttörő, de mindenképp zseniális és formabontó. Mondanom sem kell gondolom, de az Amphibious embertelenül nehéz és inas falat, végeláthatatlanul hosszas rágást igényel, és ezt követően még messze nem is garantált, hogy megadják magukat nekünk a dalok. De nagyon érdemes nekifeküdni ezeknek a 11(!) perc átlaghosszal bíró daloknak, mert a maga nemében egy kis gyöngyszem mindegyik. Általánosan elmondható, hogy a magától értetődő, és rendkívül szembetűnő Opeth hatásokon túl a Death technikás és szanaszét tördelt riffjei is visszaköszönnek - illetve egyáltalán maga a dalírással kapcsolatos hozzáállás, szemlélet - valamint az Atheist, illetve úgy ánblokk a jazz-hatású extrém zenék, hogy az olyan korai pszichedelikus kiválóságokat ne is említsem, mint a Procol Harum és a The Pretty Things, art/prog fontról pedig a Rush és King Crimson. Ez a bizonyos art-rock és pszichedelikus hangvétel rendkívül erősen rányomja a bélyegét a produkcióra, nemcsak az ének és gitártémák terén, hanem az elvont, ködös, sokszor narkotikus légkör és hangulat okán is. Amúgy, elég csak a borítóra pillantani, szerintem egyrészt eléggé eltalált, másrészt csöpögtet egy kicsit abból a retró megközelítésből is, ami várni fogja a hallgatót 70 percen át. Kifejezetten komplex és sok váltással teletűzdelt dalokról van szó, ahol a bitangul hosszúra nyújtott játékidő ellenére is csak úgy repül az idő; Mindig sikerül előhúzni a tarsolyból egy-két olyan meglepő megoldást, gitárszólót, pszichedeliku elszálllást, dallamos betétet, énektémát, ami utána percekig kering az ember fejében... Nem néztem volna ki elsőre Andrey Evtuginból, de az Akerfeldt-es énektémái már-már megközelítik a "mester" színvonalát, remek dallamokat talált ki ugyanis ezekhez a dalokhoz, persze ismerőssége okán azért az állunkat nem kell keresgélni, de ha ezeket anno Akerfeldt írta volna meg, nagyon simán elhinném... Ezen túlmenően a hörgése is nagyon erős, karakteres, bár ennyire hosszú dalok esetén elkerülhetetlenül monotonná válhat a dolog. Ami viszont a teljes anyaggal érdekes módon nem esett meg, mármint hogy az unalom és monotonitás kerekedik felül...

Nem tudom ezt hogyan csinálták az orosz srácok, de annak ellenére sem hatalmasodik el az emberen az unalom, hogy a játékidő embertelen, illetve maga a zene sem az a fajta ami egyáltalán rögzülhetne komplexitása okán az emberben... Bár, az edzettebbek számára szerintem nem kell olyan sokszor ostromolni az Amphibious falait, mert a minőség rögtön leugrik az első percek után is, és valami igazán monumentális, és grandiózus "valami" kezd kirajzolódni...Tényleg meglepett ez a lemez, és kerek perec azt is ki merem mondani, hogy a jelenlegi Opeth lemezek óta nem tudja megütni azt a szinvonalat minőségben, amit pl. egy orosz "követő" megüt! Ez valahol hihetetlen, ám jó hír azoknak, akik az Opethet már eltemették (illetve már csak a régi lemezeiket hallgatják), hogy egy kicsit jobban körülnézve a világhálón rábukkanhatunk olyan zenekarokra és lemezekre, amelyek kicsit visszahozhatják azt a szúrós, death metál gyökerű korszakát a csapatnak, gondolok itt az első három lemezükre... Nem lesz senki számára az év felfedezettje az Alley, mert ahhoz nincs elég önálló zenei világa a csapatnak, ám aki csak a tiszta minőségre utazik anélkül, hogy szénné elemezné a hatások mentén az adott zenét, na azoknak nagyon értékes "rágcsálnivaló" lehet az Amphibious...Mert hogy van rajta mit rágni az biztos, még én sem nagyon ismertem ki, pedig próbálkozom serényen...Ugyanakkor a játékidő korlátokat állít fel az ember számára, ez ugyanis nem egy 25 perces punk, HC vagy grind lemez! Ha egyszer végigmegy az Alley lemeze, aligha fogjuk újra elindítani, ahhoz nagyon megfekszi a gyomrot.. Viszont elsőre annyira keveset mutat magából, hogy adja magát a nagyon-nagyon hosszas barátkozás! Az idei év egyik fontos underground megjelenése az Amphibious...

Author: Fehér Balázs
Review
Spirit of Metal
30.06.2013

Créé en 2005 à Krasnoyarsk en Russie (Sibérie méridional plus précisément), Alley sort son premier opus en 2008 chez BadMoodMan Music puis réitère début 2013 pour Amphibious, son second album présenté ici.

Alley joue donc du Death progressif, sans surprise très inspiré par Opeth (les débuts du groupe en particulier). Si il pourrait paraître judicieux pour un jeune groupe officiant dans ce style de se démarquer du géant suédois et de tenter de se former une identité musicale distincte, la formation russe semble préférer reconnaître son statut d'hommage (ou d'ersatz) musical..

Le riffing par exemple est totalement dans cet esprit. Riche, assez complexe, sachant alterner les séquences pour proposer aussi bien des mélodies (Skulls & Bones) que de l'agressivité (la fin de la première partie de Weather Report par exemple et son accélération bien sentie), sa source d'inspiration n'en demeure pas moins évidente et cette filiation, bien trop marquée, pourrait aussi bien s'avérer pénalisante qu'attractive selon les auditeurs.. un constat un peu décevant, car si il semble évident que cette ressemblance est voulue et assumée par la formation sibérienne, on aurait aimé un positionnement plus osé allant au delà de l'ambition de s'afficher comme le "Opeth russe".

Les inévitables passages et interludes calmes ont par contre pour eux d'apporter une coloration psychédélique à l'album, lui donnant une certaine personnalité. Si ils demeurent tout de même plutôt classiques, voir assez old school vu le genre pratiqué, leur maîtrise (l'aspect psyché est tout en retenue) et leur dimension souvent très jazzy fait beaucoup pour maintenir la cohérence et l'atmosphère développée tout au long de ce Amphibious. On y trouve également quelques expérimentations assez intéressantes à l'instar de l'intrigant effet sonore présent un peu avant le milieu de Lighthouse, le morceau d'introduction.

Le chanteur Andrey Evtugin assure au niveau des hurlements un travail sérieux, sachant s'adapter au méandres des compositions en modulant avec propos son growl rageur selon les séquences.
Son chant clair quand à lui est par contre bien moins satisfaisant. Si celui-ci souffre en effet d'un certain manque de technique, c'est surtout sa dimension bien trop lisse et moderne qui pourra rebuter l'auditeur, certains passages aux accents presque Pop Rock étant porteurs d'une niaiserie assez répréhensible (Time Signal..).
Et si une partie des lignes de chant ne s'en tire tout de même pas si mal (la fin de Washed Away par exemple, vraiment très plaisante), on demeure bien loin des envolées vocales présentes chez leur modèle suédois, elles aussi techniquement imparfaites mais sachant allier pureté et beauté sombre pour transporter l'auditeur.

Un second album pas tout à fait convainquant donc, qui peine à proposer dans le fond autre chose qu'une simple alternative à Opeth. Les acharnés de ces derniers pourront toutefois y trouver leur compte, le talent étant présent à défaut de l'originalité.

Author: Peacewalker
Write a review