Alley - Amphibious (CD)

Review
The Pit of the Damned
7/10
04.05.2013

Tornano i russi Alley, che avevamo analizzato nel 2008 con il loro debut cd “The Weed”, un album di forte derivazione dal sound dei primi Opeth. A distanza di cinque anni da quel lavoro, ecco l’ensemble siberiano tornare in sella con “Amphibious”, un progetto che pur mantenendo palese l’impasto sonoro dei gods svedesi, cerca nuove strade e il risultato, devo darne atto all’act della piccola città di Krasnoyarsk, mostra un discreto passo in avanti per i nostri. Certo, in cinque anni era lecito aspettarsi qualcosa in più, di questo passo dovremo attendere il 2028 per ottenere qualcosa di certamente più personale. La durata delle song si continua a confermare molto lunga, a dir poco estenuante, ma poco importa perché alla fine il sound non risulterà mai statico. Citavamo per l’appunto gli Opeth, e la componente più aggressiva degli Alley, senza ombra di dubbio, continua a pagare un forte dazio, sia a livello di ritmiche che di growling vocals, ai ben più famosi colleghi svedesi. È quando i nostri si lanciano in psichedelici break atmosferici che rimango affascinato dal “nuovo” sound della band della Federazione Russa. “Lighthouse” è splendida nella sua lunga fuga lisergica, quasi uno space rock sporcato di sonorità post e death progressive, parti acustiche e buonissime cleaning vocals. Ottima song davvero, forse fin troppo articolata, laddove per suonare questo genere di musica, di attributi e classe ne servono davvero tanti. “Weather Report”, la seconda traccia, inizia dando largo spazio al cantato in pulito (e tale sarà per il resto della sua durata), mostrando l’ennesima progressione e una nuova apertura da parte del combo russo. La traccia scorre via assai fluida, attraversando le foreste del death metal, scalando le impervie montagne del progressive e tuffandosi in inaspettati abissi al limite del jazz, come si evince dalla sua delirante conclusione affidate a schizoidi chitarre sorrette da un duo formato da basso e batteria. Il sound è divenuto molto più caldo, avvolgente come la coperta di pile che mi riscalda nelle notti invernali. La band non si fa mancare ovviamente nulla, quindi non stupitevi se l’inizio della title track è affidato ad un arrembante attacco death con tanto di blast beat e gli amati ubriacanti giri di chitarra tipici di Akerfeldt e soci. Poi la band prende ulteriormente coraggio e si lancia in meravigliosi giri di chitarra, atmosfere oscure e arpeggi da paura. Stanno crescendo, non c’è dubbio, pur essendo lo spettro degli Opeth costantemente presente. Ma a questo punto non darei più molta importanza. Gli Alley stanno facendo le cose per bene, certo avessero scelto una copertina migliore per questo disco, lo avremo apprezzato ulteriormente, avrebbero avuto un impatto più positivo per il sottoscritto anziché quella brutta faccia in fase di senescenza; ridurre la durata dei brani e renderli un po' più fluenti, auspico sia il prossimo passo per i nostri, certo non vorrei attendere altri cinque anni prima che un nuovo album veda la luce.

Author: Francesco Scarci

Review
Pro-Rock
6.5/10

Когато се появи де- бютът на тази руска група, им бяха леп- нати прозвища като „руските Opeth” и „руските клонинги на Opeth”, което с оглед на музиката им бяха напълно резонни. Сега, пет години по-късно, вторият албум на Alley е факт и в него влиянието на споменатите шведи отново е осезаемо. Слу- шайки шестте композиции прави впечатление, че сега все пак руският квартет се е опитал да избяга от предишните обвинения в плагиатство и да постигне свой облик. Не бих казал, че са постигнали пълен успех в този си стремеж, но пък мисля, че техният прогресив дет метъл, макар и с толкова познато звучене, е добре сътворен и не е често срещаното в такива случаи безвкусно копие. За фенове на ранен Opeth и Daylight Dies

Author: Svarog

Review
Ave Noctum
7.5/10
24.04.2013

I cannot wander far from the idea that this album sounds a lot like Opeth, especially “Blackwater Park” and “My Arms, Your Hearse”, so I’ll say that now. This six track, 69 minute, progressive death metal work is the Russian band’s second album.

“Amphibious” is fresh, powerful and brash. I didn’t find myself picking out bits since it sweeps along epically much like an Opeth album. There’s no doubting the intensity and as we launch into “Lighthouse”, not only is it heavy, it’s murderous, recalling the “silent dance with death” and all that. Sirening guitars melt into an eerie acoustic-electro soundscape and the controlled prog heaviness returns. Yes, it’s like an Opeth fest – a good one, it has to be said. Akerfeldt-style clean harmonies accompany the raging punch-packing heaviness. The growls are better than the lightweight passages but the album is about the combination of the melodic brutality and the dreaminess, which can have an element of jazzy invention about it. The title track has typical majesty and sophistication but is more pensive than the other tracks while continuing on to rumble on heavily. “Skull and Bones” is more anarchic. Flamboyant guitar work signals a bewitching passage and at this point we reach a rare emotional climax. We’re over 40 minutes into the album. Time has flown by. Yet more flamboyant guitar work is central to “Time Signal”, a crashing prog death metal track which is both an explosion of roars and growls yet also cultured, patient and imperious. As an album this flows so that one monster track blends into the next, finally reaching a lofty emotional climax at the end of “Washed Away”, the final episode of this epic extravaganza.

Listening to “Amphibious” is like being transported majestically on a journey over rolling landscapes. Yet there was something missing. I played “Blackwater Park” and realised what it was. The fluidity and power are both here but although heaviness blends smoothly into mellow passages and back again and the technical skill is supreme, there aren’t the twists and turns or the drama that Opeth manage to generate. “Blackwater Park” is moment after moment of brilliance. Such moments are more sporadic on “Amphibious”. This album is a monster in its own way but of a consistently high standard rather than being born of outright genius.

Author: Andrew Doherty

Review
Vaskarc
9.5/10
03.06.2013

A 2005-ben alakult Alley egy szintén orosz (nahát, ki hinné!) formáció, 2005-ös alakulásuk óta immár ez a második nagylemezük. Metal-Archives fellapoz, majd gyorsan le is fittyed a száj széle, látván, hogy a debütálás két olvasói vélemény alapján bőven átlag alatti "próbálkozás" csak. No sebaj, azóta végülis eltelt öt év, debütáló nagylemez alapján megítélni zenekart elég nagy hülyeségre vallana. Mondjuk baljós jel, hogy akárcsak a friss lemezt, úgy a 2008-as Weed-et is a Solitude Prod. alá tartozó BadMoodMan gondozta. Nade akkor mi lehetett a baj? Szemétrevaló anyagot ugyanis régen sem adott ki a keze közül ez a kiadó... Szerencsém, vagy szerencsétlenségem ugyan nem volt az említett anyaghoz, viszont az Amphibious alapján elképzelni nem tudom hogy mi volt ez az általános elutasítás a banda akkori anyaga kapcsán (melyet a neten "fellapozott kritikák is sajnos csak alátámasztanak), ugyanis pozitív értelemben ez a közel 70 perces második nekirugaszkodás rendesen ledermesztett. Pozitív értelemben...Ugyanis bármennyire nem illik ezt így kimondani, de mióta az Opeth végleg besétált a művészkedés és öncélúság zsákutcájába (Már nem most, hanem még a Ghost Reveries idején...bár tény hogy a Heritage a "csúcs" etéren) azóta én kerek perec üdvrivalgással fogadom a korai-Opeth stílusában fogant muzsikákat... Kiemelkedő minőséggel ugyan nemigen találkozom, de ezesetben az epigonoknak is abszolút megadom a kellő figyelmet és a lehetőséget, hogy bizonyítsanak... Az orosz Alley-ben pedig most úgy érzem hogy megtaláltam azt, amit az Opeth kapcsán még 2005-ben elvesztettem!


Annak idején ha az Opeth az Amphibious-t lépi meg mondjuk a My Arms, Your Hearse után, az egy teljesen hihető és elfogadható lépés lett volna a svéd csapattól, ugyanis ezen a lemezen éppúgy nem látszódnak az áramvonalas prog-rock irányba történő letisztultság jelei, mint ahogyan az Opeth első három nagylemezén sem. A kellően hangsúlyos death metál gyökerek révén ugyanis jó szúrós, bogáncsos hatást kelt az Amphibious, ám a stílusidegen hatások rendesen beivódtak a lemezen hallható dalok legmélyebb szöveteibe; Nem csak, hogy progresszív értelmezésű death metált hallunk, hanem a jazz-rocknak és a pszichedelikus/art/prog-rocknak egy olyan extrém zenében megjeleníthető kivetülését, ami a maga nemében ha nem is egyedülálló vagy úttörő, de mindenképp zseniális és formabontó. Mondanom sem kell gondolom, de az Amphibious embertelenül nehéz és inas falat, végeláthatatlanul hosszas rágást igényel, és ezt követően még messze nem is garantált, hogy megadják magukat nekünk a dalok. De nagyon érdemes nekifeküdni ezeknek a 11(!) perc átlaghosszal bíró daloknak, mert a maga nemében egy kis gyöngyszem mindegyik. Általánosan elmondható, hogy a magától értetődő, és rendkívül szembetűnő Opeth hatásokon túl a Death technikás és szanaszét tördelt riffjei is visszaköszönnek - illetve egyáltalán maga a dalírással kapcsolatos hozzáállás, szemlélet - valamint az Atheist, illetve úgy ánblokk a jazz-hatású extrém zenék, hogy az olyan korai pszichedelikus kiválóságokat ne is említsem, mint a Procol Harum és a The Pretty Things, art/prog fontról pedig a Rush és King Crimson. Ez a bizonyos art-rock és pszichedelikus hangvétel rendkívül erősen rányomja a bélyegét a produkcióra, nemcsak az ének és gitártémák terén, hanem az elvont, ködös, sokszor narkotikus légkör és hangulat okán is. Amúgy, elég csak a borítóra pillantani, szerintem egyrészt eléggé eltalált, másrészt csöpögtet egy kicsit abból a retró megközelítésből is, ami várni fogja a hallgatót 70 percen át. Kifejezetten komplex és sok váltással teletűzdelt dalokról van szó, ahol a bitangul hosszúra nyújtott játékidő ellenére is csak úgy repül az idő; Mindig sikerül előhúzni a tarsolyból egy-két olyan meglepő megoldást, gitárszólót, pszichedeliku elszálllást, dallamos betétet, énektémát, ami utána percekig kering az ember fejében... Nem néztem volna ki elsőre Andrey Evtuginból, de az Akerfeldt-es énektémái már-már megközelítik a "mester" színvonalát, remek dallamokat talált ki ugyanis ezekhez a dalokhoz, persze ismerőssége okán azért az állunkat nem kell keresgélni, de ha ezeket anno Akerfeldt írta volna meg, nagyon simán elhinném... Ezen túlmenően a hörgése is nagyon erős, karakteres, bár ennyire hosszú dalok esetén elkerülhetetlenül monotonná válhat a dolog. Ami viszont a teljes anyaggal érdekes módon nem esett meg, mármint hogy az unalom és monotonitás kerekedik felül...

Nem tudom ezt hogyan csinálták az orosz srácok, de annak ellenére sem hatalmasodik el az emberen az unalom, hogy a játékidő embertelen, illetve maga a zene sem az a fajta ami egyáltalán rögzülhetne komplexitása okán az emberben... Bár, az edzettebbek számára szerintem nem kell olyan sokszor ostromolni az Amphibious falait, mert a minőség rögtön leugrik az első percek után is, és valami igazán monumentális, és grandiózus "valami" kezd kirajzolódni...Tényleg meglepett ez a lemez, és kerek perec azt is ki merem mondani, hogy a jelenlegi Opeth lemezek óta nem tudja megütni azt a szinvonalat minőségben, amit pl. egy orosz "követő" megüt! Ez valahol hihetetlen, ám jó hír azoknak, akik az Opethet már eltemették (illetve már csak a régi lemezeiket hallgatják), hogy egy kicsit jobban körülnézve a világhálón rábukkanhatunk olyan zenekarokra és lemezekre, amelyek kicsit visszahozhatják azt a szúrós, death metál gyökerű korszakát a csapatnak, gondolok itt az első három lemezükre... Nem lesz senki számára az év felfedezettje az Alley, mert ahhoz nincs elég önálló zenei világa a csapatnak, ám aki csak a tiszta minőségre utazik anélkül, hogy szénné elemezné a hatások mentén az adott zenét, na azoknak nagyon értékes "rágcsálnivaló" lehet az Amphibious...Mert hogy van rajta mit rágni az biztos, még én sem nagyon ismertem ki, pedig próbálkozom serényen...Ugyanakkor a játékidő korlátokat állít fel az ember számára, ez ugyanis nem egy 25 perces punk, HC vagy grind lemez! Ha egyszer végigmegy az Alley lemeze, aligha fogjuk újra elindítani, ahhoz nagyon megfekszi a gyomrot.. Viszont elsőre annyira keveset mutat magából, hogy adja magát a nagyon-nagyon hosszas barátkozás! Az idei év egyik fontos underground megjelenése az Amphibious...

Author: Fehér Balázs