As Light Dies - Ars Subtilior From Within The Cage (CD)

Review
Global Metal Network
8/10

Get ready for this, Spanish Blackened Doomed Gothic Death Metal (we prefer Extreme Dark Metal) quartet As Light Dies returns back with four bulls raging in the form of their sophomore full length 'Ars Subtilior From Within The Cage'. Charismatic compositions backed by some of the darkest and most exhilarating melodies from the Iberian nation. It is said the Spanish are romantic and with this release quite rightly so, it has everything you could ask for, Metal music and traditional Spanish guitar melodies accompanied by atmosphere-changing violins. Potentially seen as Spain's answer to England's My Dying Bride.

Author: RHYS STEVENSON

Review
Friedhof Magazine
7/10
25.10.2010

Bajo el apoyo de Dan Swanö en la producción y el sello BadMoonMan en su edición, la banda de Madrid-Guadalajara ha perfeccionado más su eclecticismo musical, añadiéndole más ingredientes a su propuesta sonora, retocando sus salientes para hacerlos hirientes, no para redondearlos y domarlos, más bien para que sean más notorios, para que disfrutes de la variación de sabor y textura de todos esos ingredientes. Nueve cortes repletos de más de lo que se puede esperar y descubrir, Black, Gothic, Progressive, Rock, Ambient, mucho más si hurgas todavía más, y que representan todas las caras del poliedro formadas por las influencias, las tendencias y las inspiraciones que son As Light Dies. Sugieren algo que quiere sonar diferente y a la vez familiar, sin barreras, aquí lo que hay son unas ganas enormes de crear a través de unos gustos tan variados como interesantes. Estas son las virtudes y los defectos de esta banda, que a veces no suenan a nada y otras veces suenan a todo.
El camino es para aquellos que lo buscan y se lo trabajan y esta banda pertenece a esa escuela dinámica de búsqueda y aprendizaje continuo.
"Ars Subtilior from Within the Cage" está fuera de tendencias y a la vez pertenece a todas, el todo y la nada están dentro de este nuevo trabajo y yo personalmente he encontrado unos cimientos más firmes, unas ideas más concretas y unas formas más interesantes. Creo que les queda mucho que trabajar, que el camino elegido es tan largo que nunca debe acabarse…. pero esta segunda piedra es mejor que la anterior, no deben caer ni en adulaciones, ni en ataques histéricos, simplemente deben seguir con sus ideas, creando lo que quieren, lo que sienten y dejar de lado todo lo demás. De momento van en el buen camino.
Cualquier interesado en bandas que se salgan de los guiones, de sonidos frescos, tienen en As Light Dies una curiosa propuesta. A mí me atrajo por momentos y por otros me resultaron cansinos o aburridos pero aquí hay mimbres e ideas.
Un gran paso para hacernos comprender que es eso del Eclectic Mineral.

Author: Iván C.

Review
Metal Revolution Webzine
6.5/10
27.10.2010

Spanish As Light Dies has certainly managed to create an album that has gotten people talking about it. You could even say, debate or argue it. On the one hand you have those thinking it is complex and dedicated death metal with a twist, liking the band for their ingenuity and spirit, completely aware that they are not perfect but determined to stand behind it none the less. Then you have the other side, people thinking it a mess without (much) identity or direction, perhaps put together by ambitious people who have yet to fully develop into real musicians. Whatever the case, my take on it is quite simple.

Ars Subtilior from Within the Cage, being the second album of the band, holds some really good and some, less noticeable, traits. Beautiful artwork without any uniqueness (unfortunately) and the lyrics enclosed in the leaflet, it gives the listener a chance to follow the songs as they progress (those of us not speaking Spanish, at least.) As song after song is completed, I find myself hoping that the next one has more of an identity, more of a direction, than the last ones. The truth is that I do not wholly enjoy this album or any of the songs on it as they all seem to be a somewhat odd mix of a lot of different genres, trying to leave a mark perhaps by diversity but, as far as I am concerned, unsuccessful at that.

All is not bad, through. A wealth of different instruments means some parts really speak to me, even if the aforementioned mix of genres means it does not last for even an entire song. Calling the album outright abysmal would also be unfair, for it really is not. Once I finish this review, I doubt I will listen to it again, much less really remember what was on it - but now, having listened through it many times, I feel a faint connection to it, as if I am almost able to point out its next steps right until it changes completely at will.

Author: Patrick

Review
Kronosmortus
9/10
21.10.2010

We have nine tracks with colorful musical world and professional music. The mainly progressive music interweaved with death metal marks bears countless musical variety, since there are mixes of folk music, symphonic metal, doom and a lots of other genres. The album is a must have, I haven’t heard such a characteristic album with this wide musical palette and expressivism for a long time. If you like the energetic, unique music try your best to get the album ASAP!

A zenekar 1998-as megalakulása óta igyekezett kifinomult zenei játékkal elvarázsolni a közönséget – azt hiszem ez sikeres is, egyetlen rossz szó sem érheti az új lemezt, amely a Bad Moon Man égisze alatt jelent meg, karöltve a Solitude Productions-el. Hallgassunk is bele ebbe a kilenc számot tartalmazó korongba!

A nyitó the Very End igazából inkább egy intro, mintsem egy dal, bár önmagában is megállja a helyét a zongorára épülő témavilág, az abba épülő kórus, a finom, heroikus hangulat kibontakozó ragyogása: egy ébredés a sötétségből – a hajnal függönye meghasad, a fény elterül a tájon, de jön az éj sötétje nappal: a Napfogyatkozás mindent befedő, félelmetes sötétsége. A The Disin Herited egy progresszív matekozáson alapuló témavilágba enged betekinteni, amit hegedű hangja tesz teljesebbé a karcos, mély ének és a szaggatott riffek mellett. Sokféle stílusból ötvöződik ez a zene, már-már crossover a maga nemében: van itt a ’80-as évek végi thrash metal alapjaiból, van a ’90-es évek eleji doom/death metal közegből, az említett progresszív matekozás szintén a ’90-es évek elejét idézi (ld.: Mekong Delta, Voivod), és ugyanakkor (nem meglepő módon) a ’70-es éveket is (ld.: Emerson, Lake & Palmer). Klasszikus jegyeket is magában foglal a szerkezet, amely remek érzéssel van időzítve, a különböző váltások nem törik meg a szerkezetet, hanem érzékeny pontossággal töltik ki az adott teret.

A Le Nebuleux Sentier egy lazább témavilággal indít, feszes dobritmuson egy akusztikus gitár témái lebegnek a hegedű kíséretével. Majd átvált torzított hangra a gitár, és egy vastagabb játékkal karakteres hangulatot teremtenek. A dallamos ének francia nyelven szólal meg, de bizony itt is akadnak beteg hangulatú részek, miközben a zene egy folyamatként halad előre és viszi halálpontos ütemek fölött az éneket magával. Jól kidolgozott szerkezet, érett mondanivaló, korrekt játék – ez van, és megdörren, a folk jegyek pedig kitűnően vannak beépítve. A Die Letzte Fuge Vor Der Flucht! egy kis hangjátékkal kezdődik: nyikorgó ajtó nyílik majd záródik, egy cipőtalp kopog végig az enyhén nyikorgó fa padlón, majd felmegy egy rozoga lépcsőn, és pár koppanás után elhallgat…az orgonajáték hirtelen hasít a csendbe, és igazi templomi hangzással hozza a klasszikus darab minden egyes hangjegyét. A hangulat félelmetesen könnyed, ez az érdekes kompozíció két dal között valahogy még teltebbé teszi az egész korongot – itt a minőséggel nincs semmi probléma, az biztos. Persze kell egy bizonyos vájtfülűség a kompozícióhoz, de a végén a lángok belemarnak az épületbe, és kívülről heves zaj hallatszik. A laza átvezetés után egy északi stílusban íródott, folk elemekkel teli metal zene üti fel, amiben a szimfonikus black metal egyes jegyei is helyet kaptak, ami a hangulatot illeti.

A Trapped In Flesh nótában a laza, progresszív rock rész, a könnyed, dallamos énekkel, a finom női vokállal, a hegedű majd a szólógitár tartalmas játékával ugyanúgy elvarázsol, mint a keményebb részek, ahogy a bevezetőben is. Színes játékkal tarkított kompozícióhoz van szerencsénk: a lépésről lépésre átgondolt és felépített dalon hallatszik a profizmus és ennek tükrében minden más. Könnyed, pontos vonalvezetés, remek témák oldódnak fel és születnek egymás hangjaiból. Az ének változatossága is nagyon tetszik, ehhez a zenéhez pontosan ez kell! A Yearning For Blissful Moments Standing Upon The Ruins első hangjai egy rövid kis bevezető után a zongora billentyűzetén kelnek életre: az ablak üvegére csapódnak az esőcseppek, a lány feje az ablaknak dőlve nézi a várost, ahogy hangyamód rohan a sok ember, az autók, a buszok, az élet, a kopott házfalak és díszes kirakatok árnyékában. Arctalan jövés-menés, atmoszférikus hangulatba csomagolva, az éteri térben kiterjedve. Szép...A Sombra Y Silencio zenei szerkezetén most egy spanyol ajkú női ének hallható. A könnyed ritmusokon finom fátyolként feszül az ének szomorú dallama, játéka több mint egy egyszerű ének, és remekül vált át akkor is, mikor a zenei szerkezet átvált a torzított játékba, majd onnan a visszaváltás is könnyedén megy minden fronton. Néhol a The 3rd and the Mortal, vagy épp az On Thorns I Lay és a The Sins of Thy Beloved neve bukkan fel a hatásokat figyelve. Egy érzékeny dal bontakozik itt ki, a képei a nyelv értése nélkül is szépséget sugároznak – úgy látszik ez a sokszínűség nemcsak zenei értelemben van jelen a zenekarban, hanem az énekben is. Remek választás volt!

Az Insignificant Among Insignificance beteg hangokkal indít, tele ritmusvariációkkal, izmos progresszív jegyekkel, kidolgozottan gördülve előre. Bár a hangulata más, azért ne feledkezzünk meg az Aghora nevű zenekarról sem – ők is eszembe villannak az As Light Dies játéka hallatán. Itt is hörgős éneket hallhatunk, hideg hangulatba jégcsapként vágó hegedűt, némi My Dying Bride „szagot”, de persze a súlyos zúzások sem maradhatnak el, némi dallamos ének kíséretében, ami a szaggatott, kétlábgépes dobtéma fölött szárnyal. És mindez még csak a szám első négy perce – a dal maga tizenegy perces, tele mindenféle élettel, érzéssel, remekül megtartva az egységet, nem válik sem unalmassá, sem túlzsúfolttá az összkép. A záró When Everything Fades Away tulajdonképp egy majdnem kétperces záró tétel, szintén a szintetizátor varázslatos világára építve lebegnek fel a sejtelmes hangok, oldódik fel a tér, ahogy minden hang lassan egymásba fonódik a disszonancia zavaros cseppjein. Valami ami nem ítélhető.

Összességében egy nagyon változatos, profi zenét hallgathat végig mindenki, aki szereti a progresszív elemekkel átszőtt kísérletező death/doom metal zenét, ami népzenei és szimfonikus jegyeket ugyanúgy felhasznál – már ha ez a kategória fedi egyáltalán ezt az egészet. A hallgatását kötelezővé tenném! A kilenchez meg adjatok még tetszés szerinti pontszámot… :)

Author: ash

Review
Inwe[b]zine

Il y a des albums, ou même des groupes qui ne font rien comme les autres, des artistes qui passent outre mesure des codes et des barrières du style, des styles.

Chaque groupe est catalyseur d’une scène en particulier, d’un mouvement, d’un son, bref, des légions de groupes se ressemblent et l’auditeur lambda si complairait que cela ne m’étonnerait guère, un laisser aller où l’étiquette porte plus ses fruits sur une décision d’écoute qu’une réelle envie de découvrir, une soif pas si ardente, mais pourtant …

Nos hispaniques venus de Madrid n’ont que faire des étiquettes… Mais que nous réservent-ils ?

Fraichement venus sur le Label très productif russe, Badmoodman Music, nos Madrilènes sont venus casser les codes depuis déjà Gea, sorti en 2006 qui pouvait déjà susciter de grands espoirs, qui se confirmeront avec l’arrivée de l’enfant terrible A Step Through the Reflection qui reçut d’excellentes critiques et qui porta l’enfant venu d’Espagne sur les devants de la scène Européenne, de Madrid à Marseille en passant par Lille et Amsterdam, pour une tournée en 2008 pleine de reconnaissance.

Mais aujourd’hui la formule n’a pas changé, mais aurait pu en rebuter plus d’un, ne serait-ce que par la teneur dans le temps des titres proposés aujourd’hui, car tous les titres n’ont pas date de nouveaux brulots : oui un titre a connu une moitié de son chemin de croix en 1998, deux autres en 2006 et quelques titres en 2007, de quoi se demander si la teneur énergique ne va pas s'en ressentir devant tant d’années écoulées et de distance dans l’évolution des constructions mélodieuses.

Bien je dois avouer que tous les titres n’ont pas la même teneur et que le poids des années s'est fait ressentir sur certains titres, oui mais … Pour ce qui pourrait passer pour une vulgaire compil de titres que l’on lance à la vindicte populaire en guise d’attente d’un album beau et sans anicroches, il n’en est rien de tout çà. As Light dies sait tellement bien manier ses mélodies que le fil si abscons ne perd pas l’auditeur malgré une première écoute assez difficile, par la complexité d’une brasserie et d’un melting pot outrageux entre les styles, car oui rendez-vous compte que ces p’tits gars mélangent un death à du gothic, du black, du post progressif, du grind… Tous les titres ne comportent pas ce maelström de genres mais pour la plupart l’orgie est extirpante autant que malsaine, voire même fougueuse et tendre.

L’auditeur qui ne se prête pas au jeu de la séduction sera rebuté par un tel chef d’œuvre, car oui ici point de crachats dans la gamelle, tout est bon si l’on sait apprécier les changements rythmiques incessants, les mélopées majestueuses, les accès plus dévastateurs… tout au long de ces neufs titres qui s’entremêlent pour avoisiner les plus de cinquante-cinq minutes.

Difficile d’y rentrer, élitiste par moment, à l’image du Nébuleux sentier, entièrement clamé en bon français, mais pour qui je vous rassure, si vous optez pour une séduction, les cris d’un retour à la réalité s’estomperont au fur et a mesure, histoire d’être prisonniers vous aussi …

Author: hier