Стены Льда - Белое Безмолвие (CD) Digipak

Review
Ave Noctum
6.5/10
05.09.2014

The infinite joys of throwing Russian track titles at Google Translate and watching it explode is tempered somewhat by the bleak, monosyllables that emerge from it. Lumps of wording like “Stern Wind”, “Ice Storm, Ball Above Earth”, “In Black Sun Rays” and “Endless Snowy Expanses, Illuminated Radiance, Eternally Cold Stars” still resonate despite their cumbersome quality.

It’s no surprise then to discover that the PR blurb professes this to be a thematic work exploring “the power of cold, its northern and Antarctic nature, and the grandeur of eternal winter”. That thought is drilled home by the album inlay of snapshots of sailors fighting raging seas and glacial locations. Obviously, it’s something of a disappointment then to discover the music feeling so luke-warm. The seemingly endless, subtly shifting synth backdrops are austere in tone but the string work is rich, plump and vibrant and the drums patter along at an untaxing, gentile pace.

Swimming in the same post-metal waters as bands like Russian Circles, Isis and Red Sparowes, Beloe Bezmolvie (or White Silence) opens up with “Fordevind”, a wave-battering crush that confusingly shares its space with calm waters and soft surf. There’s also something enigmatically graceful about the 11-minute “Ledjanoj Shtrom…”. From an opening, almost balletic, emotive riff to the 3-minute directionless, warbled ending the whole ensemble mimics the piece-by-piece joyful storytelling of Russian Circles when their theme demands that they be venturing into the dark, forbidding spaces of Cult Of Luna.

Wonderfully, just as you think the album has run adrift, the wreck breaks on these twin glacial outcrops – the blunt death metal of “Svincovo-Serye Oblaka…” and the doomy “Drejfujushhie V Tumane Ajsbergi…” Here, the beast finally roars and beneath all the clamouring, the crafty score finally reveals its blackened soul.

It’s intriguing that Sterny Lda seem to have no problem with emotion when it comes to dishing out the hard and fast tracks – “Beskrajnie Snezhyne…” and “Soprovtilenie…” are both songs that successfully kick up a storm. However, when they need to apply a more delicate touch to extract a different emotion they do struggle – You’d hope that conveying the psychological torment of the bleak and the endless wastelands of the Artic might be something to get your teeth into, yet “Holod Zemli” is frustratingly a somewhat toneless, sluggish and ultimately hollow attempt when compared alongside that of others.

Some good, some bad and something of a sheep in wolf’s clothing then, but ignore the theme, look deeper and you’ll still discover plenty to get your teeth into.

Author: John Skibeat

Review
Femforgacs
9/10
03.10.2014

Mostanában három instrumentális kísérleti rock/metal zene is nálam landolt a beérkező anyagok közül. Nincs a dologban szándékosság, szimplán így alakult. Igaz, ez utóbbi lemezen van pár sornyi szöveg
Az oroszok nagyon rájöttek valamire. A GS Productions, és most már a Slow Burn is ad ki professzionális gyári CDket 100 darabos példányszámban, aminek a hogyanja rejtély, hiszen 300 darab alatt ezeddig ez nem volt gazdaságos… Náluk még ez is lehetséges.
Jelen anyag egy moszkvai progresszív metal trió második lemeze. Az eredeti írásmód szerinti Стены Льда annyit tesz oroszul, hogy Walls of Ice, vagyis Falak jégből. A korong címe pedig Белое Безмолвие, vagyis White Silence – Fehér csend
Trió, de a Metal Archives említ még két további tagot – a dobost és a basszert. A Facebook oldalukon viszont eleve öt név van – a MA feltöltő tévedett volna?

Az első húsz perc nagyjából egy lágy utazás a messzi észak havas / jeges tájain, szépen melodizált és okosan aláfestett témák segítségével, a lemez címével tökéletes összhangban. Hanem aztán a negyedik The Lead-Gray Clouds Disappearing Behind the Twilight Horizon című – cikket hosszabbra segítő – darabban ízelítőt kapunk a hófúvásból is (nem tudom, ki fordította angolra, de nem teljesen helyes). Hatásos és izgalmas váltás, pont mielőtt sok lett volna az andalgásból. Nem mintha különösebben idegesítő lenne, szívesen hallgattam azt is.
A hatodik dal, a The Endless Snowopen Spaces Shined by the Light of Forevercold Stars (köszi!) az egyik kedvencem az anyagról. Lendületes három perc, erőteljes, nagy sodrással, jó basszustémákkal. Majd a következőben rövid blastbeat betéteket is hallunk. Erről eszembe jut az, hogy a blastelés is kezd divat lenni. Mindegy…
Az utolsó monumentális számban viszont időnként hamis a szólógitár, amit nem értettem igazán, bár annyira nem zavart…

Döbbenetesen megszólal tehát a basszusgitár, és ez állandó szajkózást kíván, hiszen a progmetal zenekarokon kívül a metal műfajban ez nem olyan gyakori jelenség. Sok hangmérnöknek kell hajlott korba érni ahhoz, hogy leessen a tantusz azt illetően, hogy a brutalitást nem a gitár fogja megadni, hanem a dörmögő négy(-öt-)húros. A zenészekről nem is szólva… “Szójjjon jó brutálul a gitár!” – hallom a gitárosok jelmondatát. Na persze.
A szintetizátor valódi hangulatokat fest, szépen meg van tervezve, izgalmas hangszíneket vonultat fel, és ez kellemes meglepetés volt számomra, hiszen progos körökben ismerős az elrettentő jelenség, amit a vijjogó, szólógitárra hajazó szintihangszínek okoznak, és mely jelenség egyik éllovasa Jordan Rudess. Hát az igazi varázslatokat váró zenehallgatóságot megnyugtathatom, hogy itt ilyesmiről szó sincs. Markolható az atmoszféra, és nem tűnnek fel Lisztet utolérni akaró futamok sem (ez értendő a többi hangszerre is, a zenészek nem alacsonyították le magukat odáig, hogy pusztán a technikával próbáljanak elérni hatást).
Talán éppen a tegnap megírt cikkemben említett dologról lehet szó ismét, miszerint a keleti mentalitás a nyugalomra való törekvés jegyében fogant meg… Nem rohanunk sehová, ízlelgetjük a témákat, és figyelünk a saját benyomásainkra.

Az a jó az instrumentális muzsikákban, hogy hallgathatóak zeneélvezet céljából, de elférnek a háttérben is, ha épp üvölt a csend. Mivel emberek vagyunk, az emberi hang az a része a zenéknek, amit a legnehezebb kikapcsolni, ezért annak van a leginkább vérszopó hatása, az fárasztja el leginkább az agyat. Pláne, ha bruce dickinsoni sűrűségben van jelen (elismerve az úr érdemeit természetesen).

Tetten érhető egy jókora adag érzelem-átadási szándék az orosz brigádnál. Tisztességesen megírt anyag ez, olyan fülek számára, akik szeretik a jó megszólalást, és nem riadnak vissza egy leheletnyi, de még nem szirupos modoroskodástól sem. A borító ötletes, bár nem eltúlzott. Leginkább a lemez ambient / elektronikus részeivel cseng össze, de sok esetben a gitár fájdalmas dallamai is a hosszú északi nappalokat vagy éjszakákat juttatta az eszembe, mikor a csontig ható fagyban áll egy ember a dombtetőn, és nézi az óceánt, vagy a közelgő felhőket…

Author: Nagaarum