Inborn Suffering - Regression To Nothingness (CD) Digipak

Review
Hellz Zine
5/5

Шесть лет царила тишина над полем Бородинским… И вот, наконец, французские пушки вновь дали мощный залп… прямо из колонок! Снова стена плотного звука, снова плач скрипок и лязг железа, снова крик, вырывающийся прямиком из глубины души. Все это InbornSuffering – французская doom/deathmetal формация, мгновенная попавшая в число моих фаворитов. Последний раз со мной такое было в конце 90-х после знакомства с творчеством греков SepticFlesh – чтобы сразу раз! – и гонять диск по кругу целыми днями. Правда, обложка опять вызывает недоумение (что это?) – ну да ладно, они думстеры, им можно. Новый альбом содержит те же вкусности, что и дебютный диск «WordlessHope», это все тот же медленный, но образный и энергичный музон в лучших традициях жанра. InbornSuffering остались верны выбранному направлению, и, даже внеся определенные новшества, добавив разнообразия (особенно это касается вокалов), остались сами собой. Единственное, чего не хватает лично мне – вот спели бы эти ребята хотя бы некоторые свои вещи по-французски – мне кажется, было бы намного интереснее.

Author: Emerald

Review
Darkview
8/10
22.08.2012

Dat er in Frankrijk degelijke doom gebrouwen wordt, hebben Ataraxie en Lethian Dreams bijvoorbeeld ons al ruimschoots bewezen, maar gelukkig staan ze niet alleen.

Wellicht iets minder bekend is Inborn Suffering dat na een klein decennium stilte haar tweede album klaar heeft. Om nog eens in de verf te zetten hoe klein het doemwereldje eigenlijk wel is, vinden we hier een samenraapsel van ex-leden van Funeralium, Mourning Dawn en het eerder vernoemde Lethian Dreams. Aangezien de leden stilistisch uit hetzelfde stevige deathdoomvaatje tappen, zijn de vergelijkingen met Ataraxie niet uit de lucht gegrepen, Vooral het album ‘Anhédonie’ komt spontaan bij me op. Hoewel het sporadisch opduikende ijle, gitaargeluid net zo goed uit Dolorian’s pen had kunnen vloeien en de melodischere stukjes kunnen wedijveren met de eerste schrijfsels van Swallow the Sun. Luistertip: het magistrale sluitstuk “Self Contempt Kings”.

Author: Samoht

Review
Femforgacs
8/10
07.10.2012

Minőségi, mégis szinte minden hangjában ismerős zenével rukkolt elő debütáló lemezén 2006-ban az Inborn Suffering. A francia death/doom zenekar 6 évet várt a folytatással (Worldless Hope, 2006), közben túlestek egy énekesváltáson is, ami egyébként szinte észrevehetetlen az eredményt illetően. A zene továbbra is sötét doom metal, de talán kissé változatosabban előadva, mint korábban. Nagy újításokra most sem számíthatunk, de a dalszerkezetek érdekesebbé váltak, a hangszerek is nagyobb teret kaptak. Nem lett egyszerű hallgatnivaló, a teljes anyag 72 perc, de aki befizet erre az utazásra, nem fog csalódni benne. Egy rajongó csillogó szemmel nézheti a játékidőt, főleg ha valakinek mindene a stílus, másoknak viszont az örökkévalóság is lehet. A dalok ismét lassan cammognak a zenekar kreálta szakadék mélye felé, ahonnan nem biztos, hogy van kiút, a hangzás kiváló, a hangulat pedig megteremtetett, ahogy az meg van írva. A basszus témák nem túl kreatívak, de a műfaj ezt nem is követeli túlzottan, de azért lehetett volna dobni rajta egy-két ötlettel. Az első hangtól kezdve tudni fogjuk, mi vár ránk a folytatásban, igazi hangulatzene ez is. Jelenleg például épp imádom a lemezt, miután végighallgattam a hangpróbás új Serj Tankian albumot...őszinteségben és hangulatban a kontraszt miatt rögtön 10 pontosnak tűnne.

De maradjunk a realitásnál, hiába remek album, még mindig sok a klisé, a már korábban hallott, átélt érzések térnek vissza, amit egykor a műfaj klasszikusai idéztek meg. A hét dal az Another World kivételével 10 perc fölé nyúlik és az efféle hipnotikus csoszogás bizony a legtöbb hallgatónak gyorsan megüli a gyomrát, hiába az ötletes gitártémák és a húzós riffek. Nagy hangsúly került továbbá a kísérő szinti szőnyegre is, ami sokat tesz a borongós hangulathoz, de gyakran tompítja, életlenné teszi a zsíros gitártémákat. Énekhangban továbbra is a death metal a vezető, ahogy kell, a hangok sokkal inkább válságosak és dühösek, mintsem depressziósak, a tiszta ének epikus, költői hangvitellel bír, a narrációs részeket pedig a kétségbeesés és az erős érzelmi töltetek hatják át.

A nyitó Slumber Asylumban már megkapjuk az egész lemezre való sűrűséget és érzelmi túlfűtöttséget, ahol egymást hullámzó tempóban váltják a súlyos riffek és a már-már epikus hangvételű tiszta dallamok. A kezdés szinte könnyednek tűnik a folytatáshoz képest, a 11 perces Born Guilty szövegében a belső, morális vívódásokat járja körül, de ugyanezt sikerrel átülteti a zenére is. Egyébként nemcsak ebben a dalban találkozhatunk belső vívódásokkal, a legtöbb szövegre ez jellemző. Már maga a cím is egy érdekes pszichológiai paradoxont rejt magában, ugyanis a regresszió általában egy olyan védekezési mechanizmus a bennünket érő stressz és megoldhatatlan érzelmi problémákra, mely folyamán a tudatunk egy általunk elképzelt boldogabb múltba vonul vissza, de itt nincs hova visszavonulni. Opeth-re emlékeztető tempóval nyit a dal, majd lassan elsüllyed a narrációs, akusztikusabb témázgatásokban, ahol a meg-meg dörrenő erősebb gitárhangzás erősebben csap képen, mint korábban bármikor. A háttérben sikoly szerű gitárszóló foszlányok is bontogatni kezdik megtépázott szárnyaikat, a hörgés pedig helyére teszi a dolgokat, kész felüdülés volt a hangpróbás album után... A következő szörnyeteg a Grey Eden, ami rövid intróval kezdődik, ismét kapunk egy kevés narratív szövegelést, de hamarosan felváltja a fájdalomból táplálkozó dühös hörgés. A dal funeral lassúsággal nyit, a szinti pedig összemossa a hangokat, minden biztos kapaszkodót kihúzva a lábunk alól. A dal közepétől ugyan átváltanak némi középtempóra, de ezzel is inkább a kétségbeesést és dühöt fokozzák, mintsem egy kis napfényt engednének ebbe a sötét gödörbe. A 13 perces Aphoteosis az abszolút favoritom a lemezen, éles és határozott dal, sokkal epikusabb hangvételű, de persze itt sem kell számítanunk sok tiszta énekre. A dal nagy részében a visszhangzó narráció és a hörgés a meghatározó. Végtelenül lassú, a besűrűsödött masszát, akár az állóvizet egy-egy sziréna szerű gitárhúr tépés képes megzavarni. Finom dolgok bújnak meg itt és olyan érzékenyéggel adják elő magukat a srácok, amiért szeretni lehet ezt a műfajt.

Az Another World követi a legrövidebb dalként, tempójában és hangulatában visszatér a nyitó tételekhez, azonban ez az a szerzemény, ahol már megrögzött doom rajongóként is azt kell mondjam, unalmassá vált a dolog. Hatodik dalként szólal meg a címadó tétel, ami kissé visszaadta a lelkesedésemet a hallgatott zene iránt, mert valami hihetetlen mélységekbe képes taszítani. A gyakran kristálytiszta gitárok, a funeral lassulások és kétségbeesett üvöltések odateszik az Aphoteosis mellé, mint a lemezről legtöbbször meghallgatott dalt. A gitár megszólal ugyan keményen is, de sokkal inkább nyugtató az egész, mint bólogatásra ingerlő. Időt és teret enged annak, hogy magadba nézz, átéld minden percét. A dal bőven odatehető a műfaj nagyjainak munkáihoz. A záró Self Contempt Kings erőteljesebben indít, jó hallani az energiákat, amik a dalban felszabadulnak. Megnyugvást nem hoz a dal, de inkább a beletörődést, az elfogadást juttatta eszembe. A végtelen lassú, zongorás rész a dal közepétől pedig egyszerűen zseniális.
A korai Katatonia, Paradise Lost, My Dying Bride szerelmeseinek, a Swallow The Sun és a Daylight Dies fanoknak kötelező darab, hangulatzenék kedvelőinek pedig erősen ajánlott.

Author: boymester

Review
Kaosguards

Pour leur seconde oeuvre, les Français de INBORN SUFFERING ont trouvé asile sur le label russe Solitude Productions, c’est dire si notre Hexagone est accueillant !

Passons... En sept titres, la formation déroule un Doom Death d’école, d’un classicisme imparable, parfaitement maîtrisé. On trouve bien évidemment les riffs et les rythmiques pesantes (très bonne performance du batteur au jeu mobile et varié, c’est suffisamment rare pour être souligné), le chant mi caverneux mi écorché (avec quelques excursions dans un registre plus clair mais pas moins lugubre), le tempo général lent, les claviers qui confèrent mélodicité et mélancolie.

Car INBORN SUFFERING combine un véritable souci de composition et de clarté, y compris dans la production, puissante et permettant de distinguer chaque élément. Alors bien sûr, « Regression To Nothingness » ne peut pas prétendre révolutionner le genre, ni dépasser les préceptes établis par les Grands Anciens. Mais après tout ce n’est sûrement pas son objectif. Plutôt que de tenter une aventure à la réussite très hypothétique, INBORN SUFFERING construit sa personnalité dans le respect d’un héritage et cultive l’excellence dans ce cadre.

Avec à la clé un album recommandable pour les amateurs du genre.

Author: Alain Lavanne

Review
The Pit of the Damned
7/10
01.10.2012

Dopo un paio di giri a vuoto, la Solitude Productions pare aver raddrizzato il tiro ed essere tornata sulla dritta via, grazie alla performance di questi francesi Inborn Suffering, che escono per l’etichetta russa, anche con la riedizione del loro album di debutto, che verrà recensito sempre su queste stesse pagine. Fatto sta che quella della band parigina è la classica uscita che preannuncia la caduta delle foglie, l’arrivo delle nebbie e delle mattinate gelide, in cui il ghiaccio va a depositarsi sull’erba, si insomma l’arrivo dell’autunno. “Regression to Nothingness” è pertanto la più azzeccata delle uscite autunnali, dedite all’ormai imprescindibile marchio di fabbrica della Solitude: death doom atmosferico, che guarda ai soliti Draconian e Swallow the Sun, come principale fonte ispiratrice, senza tralasciare comunque i fondamentali insegnamenti, in fatto di passaggi di tristezza infinita nei Katatonia di “Brave Murder Day” o nell’uso delle vocals meditative, negli Anathema di “Eternity”. Si, insomma, di recensioni di questo tipo, ne avrete letto a bizzeffe nelle pagine del Pozzo, eppure qualcosa di vagamente originale, lo si riesce a percepire nel lungo, quasi estenuante, secondo lavoro degli Imborn Suffering. Già dall’iniziale “Slumber Asylum” c’è qualcosa di pungente nel sound del quintetto di Parigi, pungente quasi quanto il vento d’inverno che soffia tagliente sul viso. Non saprei identificare cosa, forse il suono delle tastiere quanto mai egregio, che in sottofondo fanno un massiccio ed ispirato lavoro oscuro (come l’angosciante suono portatore di morte in “Born Guilty”), o probabilmente la voce di Laurent Chaulet, a cui piace alternarsi tra il growling e il pulito, senza tralasciare le chitarre mai troppo furiose, con le ritmiche assolutamente compassate, se non in taluni sprazzi, in cui i nostri si concedono scorribande tipicamente death; ma ci sta dopo tutto, questi sono gli ingredienti tipici del genere, che fa dei quantitativi esagerati di malinconia, il proprio punto di forza, ben coniugati con rallentamenti enigmatici, dirompenti squarci acustici, con tonnellate di melodia ben distribuite lungo tutti e 72 i minuti di questo attraente “Regression to Nothingness” (con una ragguardevole media di 10 minuti per brano). Insomma, ci voleva una release di questo tipo per farmi iniziare alla grande quest’autunno, che si preannuncia assai infuocato. Bravi Inborn Suffering, anche nella scelta della cover cd e del logo, che devo ammettere avermi abbastanza depistato, spingendomi a pensare a qualcosa di più estremo su sentieri death. Per concludere, vale anche per i nostri la solita raccomandazione espressa per tutte le altre band, facenti parte della nuova ondata di death/doom: se solo si osasse maggiormente per prendere le distanze dai ben più famosi originali, il risultato finale sarebbe decisamente di tutt’altro spessore ed interesse. Per ora mi accontento, ma la prossima volta, non garantisco di essere cosi indulgente…

Author: Francesco Scarci