When Nothing Remains - Thy Dark Serenity (CD)

Review
Femforgacs
7.5/10
22.11.2013

A természet megpihenésével úgy tűnik én is egyre gyakrabban horgonyzok le a nyugalom vizein. Sűrűsödnek azok az alkalmak, amikor olyan együttesek alkotásai fordulnak meg a lejátszómban, amelyek a szomorú-érzelmes kategóriából kinyúlva masszírozzák meg elfáradt tagjaim. Csak párat említek meg, a teljesség igénye nélkül: Noumena, Officium Triste, Omnium Gatherum, Dawn Of Tears, Falkenbach, Believe, Wine From Tears, While Heaven Wept... Emiatt azt gondoltam, a sorba tökéletesen be fog illeszkedni majd a svéd When Nothing Remains második nagylemeze is. Ha nem is egyben az egész album, de a dalok egyenként be tudtak férkőzni féltett énem törékeny kristálytermébe, ahol csupán a könnycseppek laknak, így elmondható, hogy nem tévedtem nagyot. Csupán egy szívdobbanásnyi hiányzik ahhoz, hogy láthassam önmagam a Thy Dark Serenity rajzolta melankolikus képben. Olyan ez, mint amikor a tükörben keressük önmagunk és amiatt nem látunk tisztán, mert leheletünkkel bepárásítjuk az üveget.


A The Cold Existence, Nox Aurea, Rimfrost, Draconian, Doom: VS, Shadowgarden bandákban alkotó zenészek első projekt-gyermeke, az As All Torn Asunder még leginkább csak a borítójával fogott meg. Másokból, elsősorban a doomban jártas zenemerengőkből viszont komoly érzelmi hullámokat hozott elő a halálszagú szimfonikus-gótikus lassú agresszió. Nos, a második nekifutással (Draconian - Arcane Rain Fell szelét a vitorlájukba fogva) már mérhetően távolabbra úsztak a tapasztalt zenészek. Köszönhető ez annak, hogy a dalok sokkal szellősebbek, ugyanakkor a huzatosságtól nem kapunk fejfájást, képes kötött sapkaként körülölelni minket a komor hangulat szürkéje, a zenei fájdalom feketéje. Ami miatt mégis azt mondom, hogy gyönyörű és színes is egyben, az a klasszikus hangszerek erőteljessége. Jégtörő hajóként törik meg a gitárok durva riffjei és az irgalmat nem ismerő hörgés alkotta hófehér rónát a zongora, a fuvola, a hegedű, a brácsa, a klarinét, illetve az azokat élvezhetően megtestesítő szintetizátor.
Johan Ericson sajnos több helyen nem énekel kristálytisztán, a témái pedig alárendelik magukat a zenének, attól elbóklászni túl messze nem mer. Pedig Jan Sallander mély és érces hörgése, amiben krákogás és üvöltés is megbújik, szinte vonzaná magához a meglepő és bátor énekdallamokat, melyeket a soksávos zenei aláfestés emelhetne a hallhatatlanok csarnokába. Emiatt van gyakran hiányérzetem a dalok folyamában úszva. Néhol levegőt is nehezen kapok, túlságosan egybeforr a ritmusszekció és a gitárok ütem- és dallamfonala, lüktetése. Így viszont nem erősítik egymást, inkább oszlatják az érzelmi töltésük varázsolta ködöt. Ahol viszont sikerül megtalálniuk a kényes egyensúlyt az egység és a szabadság között, ott olyan oldalát mutatja meg a zene, amiről nem lehet csupán fekete színű betűkkel írni. A szépség színe nem a fekete.


54 perc – 8 dallal; nem könnyű kis esti kocogás, elmélyülést, odafigyelést igénylő lemez. Még az egyetlen, általam vélt lehagyható dalban, a She Died in Autumns Rain-ban is akadnak kiváló ötletek, amikért nem érzi az ember az azonnali léptetés keserű vágyát, ugyanakkor még az általam legkiválóbbnak tartott I Forgive You sem tud minden pillanatával megfeledkeztetni a külvilág sivárságáról.
Furcsa lemez; egyszerre szerethető és idegesítő, úgy vágyódok rá, hogy közben nem akarom. Mint egy jóleső bűn, simogat és perzsel. Bevallom őszintén a nagyzenekari hangszerek teremtette hamis illúzió miatt, miszerint van értelme az emberi létnek, veszem magamhoz újra és újra a dalokat. Mint a kórházi ágyában lábadozó beteg, úgy remélek jobbulást a Thy Dark Serenity-től.
Medicina? Mindenki döntse el maga. Nem vagyok a zenei stílus ismerője, rajongója, de néha ekként hat rám. És ha egy kívülállót képes megérinteni, akkor van keresnivalója a zenei palettán!
…mert tud még mit adni ez a műfaj, noha legkiválóbb darabjai a 90-es években jelentek meg és olyan csapatok raktak szegélykövet hozzá, mint a My Dying Bride és az Anathema.

Author: bahon

Review
Doom-Metal.com
21.09.2013

Sweden’s When Nothing Remains present their second album, titled 'Thy Dark Serenity', issued on Solitude Productions. I find both the band name and album title a bit awkward on the tongue, but that ends as soon as the music begins. From the opening bassoon-synth passage and the oppressively heavy guitars arriving shortly after, I had a feeling I could be in for a something memorable. When Nothing Remains are faintly rooted in the mid-90s (and late 00s) Paradise Lost tradition, but the quintet are spreading their wings very wide indeed. 'Thy Dark Serenity' is tide of majestic, gothic-touched symphonic metal in which a receptive listener can’t help but be swept away.

Truthfully, without Peter Laustsen and Jan Sallander’s convincingly lush string and woodwind arrangements, this album would likely be a pedestrian outing. The metal instrumentation and vocal performances are merely good, not great. But they are the foundation from which Laustsen and Sallander’s orchestrations lift the entire musical scene well above mediocre. 'Thy Dark Serenity' goes to a place normally occupied by bands like Within Temptation and Epica. And that’s likely the make-or-break point for listeners: fans of ultra-cinematic Power Metal will find this an irresistable dark delight, while those who can’t stomach the bombast will be turned off. The sheer drama is so prevalent that it may be at once the album’s central strength and its shortcoming: it presents all of itself on the surface, without much evident depth or room for subtlety.

Production is pristine, with all instrument layers clear at all times, and full-bodied rhythm guitars. There isn’t much obvious lead guitar work; that space is taken here by the orchestrations. Intended or not, I often get a 'maritime' impression, a sense of traveling across oceans under a night sky with no land in sight. This expansiveness comes across especially well during the clean singing sections, where the drums and guitars really breathe.

The word I land on here is “professional”. When Nothing Remains clearly had a vision of what they wanted to accomplish. The result is not something I see resonating with well-traveled Doom devotees. To me, this is a “Doom” album suited more for listeners outside the genre and curious, than those already living within it.

Author: Mark Rzeszutek

Review
Hardsounds
6.6/10
14.08.2013

Gli svedesi When Nothing Remains giungono al loro secondo capitolo avvalendosi della collaborazione di Johan Ericson, membro permanente di Draconian e Doom:vs. Doom death melodico con influenze che ci richiamano alla mente My Dying Bride, Officium Triste, Swallow The Sun, Slumber, e l'elenco potrebbe continuare all'inifinito, visto che le songs che compongono 'Thy Dark Serenity' hanno una matrice che lascia ben poco spazio all'immaginazione. Uscito venti anni fa quest'album avrebbe spaccato sicuramente, sarebbe stato ricordato alla stregua di capolavori del genere, ma ad oggi risulta essere un album suonato e composto con maestria, ma che non apporta niente di assolutamente nuovo. Attenzione non parliamo di origanalità, ma di un'identità che i When Nothing Remains devono ancora trovare. L'album risulta subito molto coinvolgente, si fa amare sin dalla prime note, scelta azzeccata di mettere come primo brano l'accattivante "I Forgive You" che cerca di rapire subito il cuore con le sue melodie da hit parade estivo del genere, tanto bella, tanto banale, la classica traccia che ascolterete tanto subito e di cui vi stuferete dopo un mese e non ascoltere mai più. 'Thy Dark Serenity' è ricco di melodie, suonato e registrato bene, e sarà un capolavoro per i novizi del genere, e risulterà noioso dopo i primi ascolti per chi è avvezzo e già profondo conoscitore di certe sonorità.

Un album tanto bello, tanto banale. Liriche incluse.

Author: Salvatore Palladino

Review
Spirit of Metal
06.08.2013

Créé en 2010 en Suède par deux anciens membres de Nox Aurea, When Nothing Remains sort à peine plus d'un an après son premier album ce Thy Dark Serenity, toujours chez le label moscovite Solitude Productions. Première constatation, le groupe conserve son goût pour les pochettes assez travaillées et très typées gothiques, un bon moyen d'annoncer clairement la couleur à propos du contenu musical..

On se retrouve donc avec un Doom Death mélodico-gothique de facture somme toute assez classique mais bien exécuté. Assez faciles d'accès, les compositions proposent un mélange équilibré entre efficacité et ambiance, parvenant à convaincre tant dans les passages les plus calmes et mélodiques que dans ceux plus pêchus et relativement agressifs. Jouant à l'occasion sur des alternances de rythme et d'émotions toujours bienvenues (sur le très bon She Died in Autumns Rain ou l'un peu moins convaincant Thy Dark Serenity par exemple) et se permettant parfois des refrains assez mémorables (A Ravens Tale), les morceaux font preuve d'un réel soin accordé à leur écriture et d'une véritable compétence de la part des musiciens, à défaut d'originalité. En effet, si le groupe maîtrise son sujet il peine à proposer quelque chose de vraiment nouveau, tant au niveau de l'ambiance que d'un point de vue strictement musical, et à ce titre continue dans la lancée du premier album.

Le clavier est pour beaucoup dans l’atmosphère triste et élégante de ce Thy Dark Serenity. Simulant violons, piano et chœurs, il créé la plupart du temps des ambiances relativement intimistes, mais se permet à l'occasion des accès de grandiloquence assez intéressants (sur Wings of the Withered par exemple). A titre quelque peu anecdotique, on pourrait par contre regretter la légère poussée de hargne qui marque la fin du morceau éponyme, lors de laquelle la dimension plus épique donnée aux orchestrations ne s'intègre pas forcément très bien au reste du morceau ni à l'univers générale de l'album. Rien de très grave toutefois..

Quoique pas prédominant, le chant clair a une place assez importante au sein de l'album. Johan Ericson (Doom:VS, Draconian) nous offre à ce niveau une prestation de qualité, dont les intonations mélancoliques et chargées en émotions siéent parfaitement à l'ambiance véhiculée par l'enregistrement et s'accordent bien au growl très expressif de Jan Sallander.
Mentionnons au passage que l'album ne présente pas de chant féminin (précision utile au vue du style pratiqué et du pedigree des musiciens..).

Un second album qui sait se faire assez convainquant donc, à défaut de vraiment apporter quelque chose de nouveau. Si il n'est pas indispensable, ce Thy Dark Serenity devrait combler les amateurs du genre recherchant dans leur Doom Death un romantisme sans excès.

Author: Peacewalker

Review
The Pit of the Damned
6.5/10
09.12.2013

A distanza di quasi un anno dalla recensione del precedente disco, ecco ritrovarmi sulla scrivania il nuovo lavoro degli svedesi When Nothing Remains. Inizio col dire che la proposta dei nostri non è cambiata poi di molto rispetto a 'As All Torn Asunder'. Non sarà pertanto difficile spiegarvi che in questo secondo full lenght, troverete un concentrato di suoni death doom, che strizzano l'occhiolino qua e là diffusamente a Draconian, Swallow the Sun e primissimi Anathema. Difficile aspettarsi qualcosa di più in un genere che inizia, a mio avviso, a mancare di innovazione. Mi piace la dinamicità di “I Forgive You”, la struggente opening track, molto meno la staticità “A Ravens Tale” che si rifà ai suoni di “Serenades” e 20 anni dopo inizia ad essere più un peso che un merito. “She Died in Autumns Rain” corre via anonima (una song del genere l'avranno scritta centinaia di band) e se non fosse per quel suo malinconico break centrale, affidato a pianoforte/violino e clean vocals, l'avrei letteralmente segata. Ecco, diciamo che fortunatamente i When Nothing Remains non sono dei pivellini, le dinamiche musicali le conoscono bene, pertanto sanno dare un'anima alle proprie song, trovando ogni tanto qualche divagazione al tema portante dei brani. Il suono della pioggia (inizia ad essere un po' troppo abusato sto tema) apre “Wings of the Withered”, song che decisamente risente dell'influenza dei Saturnus a livello di cantato pulito, per poi appiattirsi nell'evoluzione già scritta del suo incedere, ma ahimè questo alla fine varrà per un tutte le tracce qui contenute. Se state cercando l'ennesimo album dedito ad un death doom depressivo, qui troverete di certo tutti gli ingredienti del caso, anche ben assemblati se volete (ottime in tal senso “Like an Angel Funerals” e “When Heaven Once Fell), con tastiere messe al punto giusto, il duettare di growling e cleaning vocals, e montagne di sconfortanti melodie. Chiaro poi, che se anche voi come il sottoscritto iniziate ad essere un po' nauseati da un genere musicale che fatica a rinnovarsi, meglio orientare i propri ascolti verso qualcosa di più vivo ed elettrizzante.

Author: Francesco Scarci