Amederia - Unheard Prayer (CD)

Review
Friedhof Magazine
7/10
13.01.2015

“Unheard Prayer” es una obra de lentísimo Doom Metal llena de un dramatismo que parece que sella el final de cada acorde en una grabación extenuante y maratoniana. Nada menos que unos tremendos sesenta minutos que comienzan con una intro de piano que ya considero demasiado larga y le siguen unas pistas, incluso para el estilo, demasiado desarrolladas sin demasiadas partes emocionantes entre ellas. Hay mucha calidad en el trabajo, sin duda, pero este disco me ha costado que me trasmita emoción y reconozco que he sufrido lo mío para escucharlo del todo y poder hacer el trabajo de reseña.

Lo de Amederia son composiciones expresivas, muestra esa balada con totalidad de tonos limpios en las voces llamada “The Dance of Two Swans”, y en donde vuelven a demostrar que lo suyo son las largas composiciones de ligero aire épico, pero como ya he dicho, tal vez sean demasiado largas cada una de las canciones, realmente uno llega a perderse en ellas.

Si comenzamos por el principio, después de una introducción de piano tenemos “Who We Are”, canción inquebrantable con un sonido de tonos fríos, melancólicos y con tristes arpegios donde la voz gutural de Galeev tiene tanta importancia como la femenina de Bagirova Gulnaz. En su comienzo “Loneliness in Heaven” tiene diversos toques orquestales mientras el vocal masculino modula sus tonos con languidez y lamento. Sonar, el nuevo disco de Amederia es algo muy notable, se nota que ya tenía la experiencia de grabar otro disco “Sometimes We Have Wings” (2008) y en unos estudios profesionales registran una obra donde cada instrumento suena con una claridad adecuada. Grabaciones como la presentada da gusto ponerla a todo volumen y comprobar la perfección de unas mezclas en las que parece no haber ni un solo microsegundo de error.

La parte de la ilustración que ves es desplegable a dos cuerpos y obra del talentoso Alex [Mayhem Project], quien también deja alguna ilustración interior en el libreto y que ha hecho grandes cosas para, por ejemplo, los grupos Tartharia, Trigger o Sanctorium, además de ser también músico.

Author: Arcadio R.

Review
Femforgacs
7/10
29.11.2014

Vannak azok a stílusok, amik mindig képesek meglepetést okozni, amik csak jobb híján húzhatók rá a bandákra, amik semmire sem adnak garanciát és egyedül a személyes megismerés vezet célra. Aztán vannak azok is, amik nagyon jó kis kapaszkodók, amik mentén belőhető az irány, nagyon nagy meglepik nincsenek, de persze az egyéni ízek és egyéni teljesítmények (zenekar szinten) változatosak és színesek. Aztán van a "Gothic / Doom metal". Na ez az a kategória, ami szőröstől, bőröstől megragadt valahol a '90-es években, megmakacsolta magát és egy tapodtat sem mozdul sem előre sem hátra. Itt akkor is azt kapod, amit a meghatározást olvasva elgondolsz, ha nem akarod. Nincs vita. A Gothic / Doom nem viccel. Nincs kompromisszum, nincs megalkuvás... Itt már csak és kizárólag a kimondottan kiváló dalok segítenek. Nézzük, hogy a 2006-ban alapított orosz Amederia mit tud felmutatni ezen a téren. Jah, mert azt ugye nem kell mondanom, hogy Gothic / Doom a játék neve.

Az Unheard Prayer a csapat második nagylemeze amit a beszédes nevű BadMoodMan Music kiadó gondoz. Az egyébként kimondottan tetszetős grafikával, de maximálisan giccses témával megáldott borító egy kellemes bookletet takar, ami magán viseli a stílus összes kötelező elemét. Megjelenik a letaszított angyal, a fekete ködben úszó hattyú, kietlen pokolbéli táj stb. Összességében kellemes megjelenésű és minőségi kiadvány a fizikai formátum. A külcsín és a teljes körítés pontosan leképeződik a belbecsben is. A lemezt áthatja egyfajta teátrális ömlengős és szomorkás hangulat, ahol az érzelmi vonalat a jól bevált zongora és szintiszőnyeg teremti meg. Természetesen a stílus szigorúan vett követelményeinek maximálisan eleget tesz a hét tagú csapat, hiszen a teljes koncepció a morózus doom alapú, hörgős férfi énekkel kísért gitársúlytásokra épül. Ezzel folytat dialógust az éteri női ének és a szinti / zongora kettőse. Számomra a bő három perces intro eléggé agyrohasztó, de persze ez is megszokott a '90-es években ragadt Gothic/Doom bandáknál. Az átlagosan 10 perc körüli dalok mindegyike a fenti hörgős - női énekes billentyűs - doomos recept alapján született, ami zeneileg azonnal adja a párhuzamot a My Dying Bride-al, az Ethereal Blue-val, Mourning Lenore-ral, de aki a Widow's Weeds korszakos Tristaniára asszociál, az sem jár távol a megoldástól. Ami az erőssége a csapatnak, miszerint tökéletes stíluslemezt hoztak össze, az egyben a hátránya is, hiszen a határokat egy percre sem feszegetik, semmivel sem akarnak többet, mint amit a stílus megkíván. Maguk a dalok nem rosszak, de nem is kiemelkedőek.

A totálisan sablonos bukott angyalokat, magányt, szerelmi bánatot feldolgozó szövegek is mind kellékei a színháznak, ami egyfajta tömény, néha émelyítően dekadens légkört képes teremteni, aminek kapcsán minden alkalommal beugrik az Interjú a Vámpírral film hangulata. Összességében mégsem tudom azt mondani, hogy totális időfecsérlés, főleg a stílus hívei tehetnek vele egy próbát, mert igazából kívül - belül rendben van itt minden, csak hát kicsit avíttas már ez a vonal és ez a zenei megfogalmazás. Stílus hívek ne habozzanak, koca Gothic / Doom fanoknak kihagyható.

Author: emp

Review
Iye Zine
8.8/10
23.10.2014

La “new sensation” del gothic doom sono senz’altro i russi Amederia … o almeno così dovrebbe funzionare se, per una volta, i soloni che trattano di musica smetteranno di guardare con sufficienza ad una scena ex-sovietica che, piaccia o meno, ha ormai invaso il mercato con un numero di uscite elevato sia dal punto di vista numerico sia dal punto di vista della qualità media esibita.

Tra queste, appunto, va collocato di diritto Unheard Prayer, che ci riporta piacevolmente alle atmosfere dei primi e migliori Draconian, quelli ancora scevri da tentazioni di carattere commerciale.
Il combo del Tatarstan inanella una serie di brani dall’impatto emotivo spaventoso, che vengono sorretti da un’interpretazione vocale priva di sbavature da parte dei magnifici Damir Galeev e Gulnaz Bagirova, l’uno con un growl cavernoso ma intelligibile ed una voce pulita evocativa il giusto, l’altra a limitare all’essenziale le intonazioni liriche a favore, invece, di una timbrica cristallina perfetta per le drammatiche partiture messe in scena da questi ottimi musicisti.
Il disco è una sequenza di brani magnifici, capaci di indurre alle lacrime fin dalle struggenti Who We Are e Loneliness in Heaven e, dopo un overdose di emozioni, arrivano prima Forbidden Love e poi Together a dare un ulteriore colpo ad un equilibrio emotivo già sufficientemente provato, in virtù di linee melodiche indimenticabili .
In queste tracce si avverte in maniera sensibile una certa contiguità stilistica anche con gli svedesi When Nothing Remains, in particolare nelle parti melodiche anche se la voce di Gulnaz contribuisce a differenziarne opportunamente il sound.
Quella che a mio avviso, però, resta la perla ineguagliata dell’album è The Dance Of Two Swans, traccia interpretata all’unisono dalle due voci sopra un tappeto pianistico, un crescendo passionale che sfocia in un finale segnato da un malinconico lavoro chitarristico degno dei Saturnus più ispirati.
Un lavoro pressoché perfetto, nel quale un brano “solo” bello quale Angel’s Fall sfigura quasi nel suo essere compresso tra episodi di livello ben superiore; da fare proprio a scatola chiusa per chi ha apprezzato, oltre alle band già citate, anche l’ultimo splendido album dei Doom:Vs. del “draconiano” Johan Ericson.

Author: Stefano Cavanna