Doomed - Anna (CD)

Review
No Clean Singing
23.09.2016

The new album Anna by the German project Doomed is astonishing — astonishing in its conception, astonishing in its execution. Immensely evocative, as intricate and meticulously crafted as a Byzantine mosaic, and as staggeringly heavy as a cascade of bunker-busting bombs, in all ways I can think of it’s one of the most powerful albums I’ve heard this year.
Now, how do I back up those over-the-top accolades? I will try, but fortunately I don’t have to rely entirely on my own strained efforts, because at the end of this post a full stream of the album awaits you. Be good to yourself, and seize the chance to hear it in advance of its September 26 release by Solitude Productions.

Anna is a massive monument of sound, seven tracks totaling 53 minutes — and that’s not counting bonus tracks that serve as added inducements for a special edition of the album. But the significant length of Anna isn’t the heart of what makes the album such a monumental experience. It’s the sound itself: The music is titanically heavy — and often brutally destructive on a vast scale.
The pounding you endure from the earth-quaking drum beats and the pile-driving bass rhythms is enough to smash normal human skeletons into fragments too small to see, and the usually slow, bridge-collapsing riffs are often just as cold and mercilessly crushing, It’s the kind of near-physical trauma that could leave a person beaten and exhausted after an hour of it, particularly when accompanied by the music’s predominantly oppressive and chilling overhang of catastrophe and bereavement. But it doesn’t wear you out because the titanic force that forms the spine of the album is only one aspect of the music.
But before coming to some of the many other facets of the music, there are still more ingredients and techniques that Doomed employs to stagger the senses. In addition to a heavily distorted tone in the low end, the dominant vocals are cavernous and ghastly — truly monstrous, jagged proclamations and explosions of fury.

To amplify the decimating impact even further, Doomed sets these heaviest elements of the music against contrasting tonalities and volume levels, causing those heavy elements to explode with shocking force just as you’ve fallen into a spell of introspection. Moreover, the decimating effect of the music isn’t limited to catastrophic hammering and pile-driving.
To pick one example, the first minute and a half of “Withering Leaves” is a fine example of how richly textured the music on the album can be. It’s a slow, dreamlike amalgam of ringing guitar notes, the scratchy tones of what sounds like a violin or flute, an array of unidentifiable ambient sounds (including something with a rhythmic beat), and vocal samples. But no sooner have you become thoroughly engrossed in that bewildering manipulation of the senses than the music erupts in a stunning display of ferocity — something like the sound of a heavy-caliber machine-gun, augmented by massive stomping riffs, dissonant arpeggios, and gruesome roars.
That’s not the only time when Doomed catches the listener off-guard. The opening track “Your Highness the Chaos”, for example, is very eerie and hypnotic at the beginning. I can’t tell whether the unusual tones in the intro are produced by guitar effects, violin, or cello (I have now learned that it’s a bass guitar played with an E-Bow). There’s the voice of a woman, who sounds like she’s singing a lullaby over a slow, heavy bass line. Other strange and unsettling sounds are also present — and none of this prepares you for the blasting, hammering, and dissonance that eventually hits like a bombardment. The entire song has an air of tension and peril; it’s unnerving — but the main riff really gets its hooks in your head. And then there’s the guitar solo, which is wonderful.

There’s no joy to be found in this album, but there is beauty and a kind of soulfulness — enough to leaven the cold and cataclysmic nature of the main assaults. The main tone of the guitar leads and the solos is high and reverberating, striking a contrast with the immensity of the low end, and they’re all really exceptional. The serpentine melody that snakes its way through “As the Thoughts Began To Tarnish” is exotic, with an ethnic Indian resonance; the long solo in the final minutes of “The Weeping Trees” is achingly beautiful and full of soul; the solo in “Withering Leaves” is intensely mournful; and equally masterful lead and solo performances are present in every song.
Yet the lead guitar parts on this album are just as often deranged, dissonant, and abrasive. The main object of the music, after all, is plainly to convey harrowing emotional intensity, to create an unsettling atmosphere of tension, torment, and even terror
There are some interesting variations in the vocal deliveries, too, thanks in part to guest appearances. The high, ghostly, arcing vocals of Daniela Laube on “The Weeping Trees” provide one striking contrast, and Ed Warby’s clean, classic doom vocals on the closing track, “The Frozen Wish” are a big and highly successful surprise.
Music as inventive, as intricate, and as ingenious as these songs often calls down the label of “progressive” — and so yes, I could call Anna “progressive doom/death”. But as elaborate as it is, the music at its core is almost too heavy and primal to warrant sticking that loaded word on the front of a genre reference, and it may be misleading in other ways. Perhaps “doom/death with experimental nuances” would be better. But let’s just say it’s an impassioned work of mad genius that will stay with you and pull you back like filings to a magnet.

There’s one more explanation for why the album is so remarkable: it is largely the work of one man — Pierre Laube, who does almost everything, from instruments to vocals to programming, from lyrics to production to the artwork. He did have some talented help, however. Here’s the list of guest appearances:
Ed Warby (Hail Of Bullets, Ayreon, The 11th Hour, ex-Gorefest) – lead vocals on “The Frozen Wish”
Markus Hartung (Panzerkreuzer) – additional vocals on “Your Highness The Chaos”
Kris Clayton (Camel Of Doom, ex-Esoteric) – additional vocals on “Withering Leaves”
Daniela Laube – additional backing vocals on “The Weeping Trees”
Uwe Reinholz (Oak Ridge) – additional guitar solo on “Wither Leaves”

What motivated a masterstroke such as Anna? You listen to it, and the intensity is so palpable that you know the emotional and creative fuel had a specific source. And so it did. Anna is a concept album, explained by Pierre Laube as follows:
“Children – the most innocent of all involved in war and conflicts – often have nothing but their own individual protection mechanism. This mechanism — here Anna’s inner — combines the images of the experience and adds them to a grotesque painting — ominous, but a refuge.
“Always threatened by chaos, fear and death — but there are growing strength, longing and willpower. At the moment of the shooting of her father during the deportation of the family, the gates of her psyche open and accompany her until an indefinite end. In her imagination — and who knows, maybe even in her reality — there is no surrender. Not in life and not in death! As what happens, so consequently the musical themes have a strong bond and can not be separated this time.”
Laube continues, describing Anna as a “personal statement against political and religious fanaticism, the influencing, persecution and oppression of free thinking. I detest the dullness of blind obedience, opportunism and the deadhearted executing of commands. But what Anna hears, sees and feels, is content. Her way is representative of thousands of lowbrow children of her time, also for uncountable war children of past, present and future periods – NO MATTER WHAT ORIGIN!”

As noted, Anna will be released by Solitude Productions on September 26, and the physical manifestations of the album seem as ambitious and well-crafted as the music. The CD will be delivered with a 20-page booklet, which will also be downloadable as a PDF along with the digital version of the album. There will also be a Wooden Edition limited to 10 copies and including two bonus tracks (“This Seceptive Silence” and “Remembrance”), as well as a 96-page “Book Of Silhouettes” art and photo book, and a poster.

Author: Islander

Review
Femforgacs
10/10
08.10.2016

Amíg a Morbid Angel ábécé sorrendben adja ki a lemezeit, a Nile egyiptomi istenek köré szövi a zenéjét, vagy amíg a Baroness a színek bűvöletében alkot, addig Pierre Laube zöld-fekete rémálmainak egyedi hangulatú illusztrációiban nyilvánítja ki egyik sajátosságát a sok közül. Sokkal több rejlik ezen a borítón is, mint az első ránézésre feltűnne. A kép minden szeglete az iszonyat arcának egy-egy újabb barázdáját rajzolja meg – ismét a zene mélyen gyökeredző hangulatát ragadva meg vele.

Nem kell sokáig nézegetnünk a képet, ahhoz, hogy Annáról azonnal Anne Frank jusson eszünkbe, ám e rendkívül kifejező név nem egyetlen gyermekáldozatra utal, hanem minden olyan gyermekre, aki szenvedett vagy áldozatául esett a vallási és politikai fanatizmus gerjesztette háborúk bármelyikében. Én magam mindig is úgy gondoltam, hogy a gyermekek azok, akik még képesek kristálytisztán látni, akikben élesen elválik a jó a rossztól, és akiknek szemét még nem takarja el az érdekek és ideológiák ferde világnézete. Az ebből fakadó, szívből jövő őszinteségük és a meg nem fertőzött ártatlanságuk az, amelyet, ha elhalni lát az ember, a lehető legnagyobb fájdalomként él meg. Ilyen súlyos témát boncolva, aligha lehet úgy zenét alkotni, hogy az komfortérzettel töltse el annak hallgatóját. A zaklatott hangvételű, ám rendkívül inspirált death/doom zenekar, a német Doomed, alig egy év elteltével ott folytatja, ahol a Wrath Monolith lemezzel abbahagyta, azaz a csúcson. Az is kimondottan szimpatikus, hogy Laube nem vacakol splitekkel, kislemezekkel, miegymással, hiszen amennyiben a kívánt hangulatot meg akarja teremteni, tudja, hogy ahhoz nagylemezre lesz szüksége.

Az első néhány hallgatás még a szavakkal továbbra is nehezen kifejezhető Wrath Monolith album jóleső kényelmén keresztül szűrődött át, szóval nem véletlenül vártam bő két hetet eme ismertető megírásával, amely idő alatt szinte minden nap lement a korong. Ennyi meghallgatás után akár jóra is hallgathattam volna, sőt, meg is unhattam volna a lemezt, azonban Anna köré minden hallgatással magasabbra tétetett a szögesdrót-kerítés, mely azóta is egyre mélyebben vág bele törékeny gyermektestébe. Nem vitás, hogy az év egyik legjobb albumáról beszélek, amelyre bizonyíték legalább ezernyi található az itt hallható hét dalban. Pierre Laube elképesztő témákkal állt elő, és úgy játssza továbbra is saját stílusát, hogy még az ötödik nagylemezén is képes szívbemarkolóan fogalmazni, sőt, újdonságokkal szolgálni.

Az Anna címmel megjelent lemez az „unalmas” jelző tökéletes ellentéte. Akárhányszor hallgatom, eleven képek peregnek a szemem előtt, és ugyebár, ezt nem mondhatom el akármelyik lemezről. A hadviselés alatt álló ország egyszeri emberének gyötrelmei, a rettegés pillanatképei, a lebombázott városok romjai között botorkáló árvák rezzenései, s a temetők sírköveire homályosodott fekete-fehér gyermekfotók ezrei: ilyen világot tár fel a lemez, mindezt a zene segítségével.

A negyvenes éveket idéző hangfelvétel bejátszása mellett hátborzongató bőgőhangokat, lépteket és kétségbeesést hallani az album első pillanataiban, melyet a gitár húrjainak életre keltése követ szövevényes, tekergődző, érzelmekkel átitatott formában. Az alapot a súlyos… mit súlyos, az embert földdel azonnal betemető death/doom témák jelentik, hol gyorsabb tempóban száguldva a megsemmisülés felé, hol csontokat törő lassú lánctalpakon araszolva. Lépten-nyomon fel-felbukkannak a lemez díszítő elemei, melyekben nem szűkölködik az 50 perces anyag. Ha az apró, de jelentős, sőt, káprázatos elemek nyújtotta érzést kellene szemléltetnem, akkor azt egy sötét, ódon temetőhöz hasonlítva tenném meg. A sötétségen kívül először semmit sem látni, ám ahogy ott üldögél az ember, a temető különböző pontjain gyertyalángok lobbannak fel, percről percre egyre több, míg végül egyrészt megvilágítják a sírokat, a fejfákra rótt neveket, a fákat és a koszorúkat, másrészt a gyönyörű panoráma megteremti azt a gyászos, ugyanakkor kétségtelenül szívet melengető, mégis félelmetes hangulatot, amelyhez köthető lelkiállapotot csak átérezni lehet, leírni semmiképp.
Ilyen gitárdallamokat csak az tud írni, aki már eleve hallja azokat előtörni önnön belsőjéből. Az egész lemezre rátelepedő, indaszerűen kígyózó melódiák óriási plusszal és egyéniséggel törnek az ég felé. A rövid és ultralassú címadó utolsó néhány pillanatában pedig magát a rettegést sikerült hangokba préselni. Az őrület igazi arca először az As the Thoughts Began to Be Tarnish dalban fogalmazódik meg, melyben olyan beteg hangjáték ékesíti az ólomdoom riffeket, hogy az ember szeme azon nyomban kikerekedik a döbbenettől. Emellett a dalban egy csodaszép szóló is hallható. A hegedű elégikus hangja nyitja a majd’ 10 perces The Weeping Trees dalt. Ebben Daniela Laube hangja is felcsendül, ami a megannyi drámai pillanat egyike. Érdemes minden hallgatásnál a lemez újabb, korábban meg nem figyelt részleteire figyelni, hogy a teret kapott basszusgitár nagyszerű momentumait is ki tudjuk élvezni.

A szintén 10 perc körüli Withering Leaves a kedvencem. Baljós és egyben szomorú dallamok alá úszik be lágyan a zongora, majd egy német nyelvű, vidámnak tűnő hangfelvétel is, mely összetétel már az első perctől megadja a dal groteszk jellegét. De ami ezután jön, attól leesett az állam, és azóta sem tértem magamhoz. Szőnyegbombázással egyenértékű pusztítást végez a maga után csak krátereket hagyó riff-monstrum, s akit nem temet végleg maga alá, azt ezer darabra tép. Az ezt követő (disz)harmóniákhoz pedig ép elmével nem érdemes közelíteni, hiszen az általuk vetített képek létrejöttét maga a borzalom táplálja.

A záró tételt megelőző szép zongorajáték a korábban említett égő gyertyák egyik legfényesebbikeként ragyog. A döbbenetes című The Frozen Wish pedig az előző lemez utolsó dalánál is különlegesebb. Ed Warby (Ayreon / Hail of Bullets dobos) tiszta éneke kifejező, és remekül illeszkedik a dalhoz, kiegészítve Laube mély és erőteljes hörgését.

A death/doom műfajt kiszélesítő, eszközeiben, megoldásaiban előremutató, kreativitásban tobzódó zenét hallhatunk a Doomed idei lemezén is, s én már csak abbéli óhajomat fejezném ki, hogy az a kút, amelyből az alkotó merít, a jövőben se apadjon ki.

Author: farrrkas

Review
Pavillon 666
9/10
17.10.2016

Doomed, qui est l’oeuvre de l’Allemand Pierre Laube, existe depuis 2011 et fort en cette année 2016 de 5 albums , avec le petit dernier “Anna” sorti il y a quelques semaines. Pour notre part nous allons nous intéresser à la quatrième sortie de Monsieur Laube : “Wrath Monolith”.

Pour commencer il est à noter que Pierre Laube est un artiste à part entière, c’est-à-dire que l’objet de la chronique du jour est pensé et fait de A à Z par lui. Donc au premier abord cette pochette inquiétante. Faite d’ombres sur fond vert, elle est une vrai réussite fourmillant de détails. Des détails qui feront sans aucun doute plaisir aux fans du Seigneur des Anneaux, tant l’influence de Tolkien est palpable sur cette pochette. Petit bonus sur le gâteau le livret se déplie pour laisser place à un petit poster. Bien pensé (j’ai pas dit innovant, mais j’apprécie ce genre d’attentions)!

“Wrath Monolith” est donc un concept à part entière, un album de Doom Death metal de qualité qui fait la part belle aux riffs dissonants, ce qui le rend à mon sens si singulier. Car jamais la musique n’est prémâchée pour l’auditeur, non elle exige un certain travail de concentration, c’est fouillé et détaillé. Plusieurs écoutes vous seront nécessaires pour appréhender les subtilités. Malgré la longueur de certains morceaux, tel “Parodoxon” et ses 12 minutes, on ne s’ennuie jamais et la surprise est toujours au rendez-vous.

Doomed sait varier son propos en proposant de nombreux tempos tout au long du disque, que ce soit dans un Doom contemplatif ou un Death metal de la vieille école (Obituary et Bolt Thrower sont à mon avis des inspirations pour certains riffs). Les vocaux sont variés et ce grâce à quelques collaborations bienvenues.

La production “Maison” est de grande qualité. “Wrath Monolith” est un disque auquel vous devez donner sa chance, que vous soyez aficionado du genre ou non, il y a derrière une vraie démarche et un vrai concept. Ce serait dommage de passer à côté.

Author: xgringodefuegox

Review
Metal Trenches
8/10
18.10.2016

It’s time again for more DOOMED! This german death/doom band was one of the earlier bands I reviewed for the site, and definitely one to get me more interested in this genre. Their 2015 effort, Wrath Monolith persists at being one of my favorite doom albums of the year and perhaps even above all. But now we welcome DOOMED’s latest effort, Anna, one-man mastermind Pierre Laube’s concept album about political and religious fanaticism. How appropriate for an election year.

When last I left DOOMED, I had praised the project for delving further into the extreme death metal sound and fusing it more fully with the funeral doom elements than on previous releases. Maturation continues on Anna, with all of the previous growth intact, but now delving into a bit more experimentation. Mind you, I’m not talking mind-blowing, avant-garde elements; but rather a few forays off the band’s usual beaten path. The trademarks certainly remain. By now the guitar tones and riffing style have become so synonymous with this band that I could pick out a song within 5 seconds tops. Crunchy, palm-muted chords with some zesty pinch harmonics are layered with a lattice of sinuous, effects-laden picking and sliding. It’s an approach I find engaging and ripe for little hooks.

As for the changes, there are a few. The one I noticed first was the vocals. While they still largely maintain the deep death growls found on Wrath Monolith, the production feels slightly different and the delivery feels a bit more gargly and brutal than before. There are also some shorter tracks, which is a marked departure from the general format. “Anna” is under 4 minutes and definitely the strangest song on the album. It features a very moody funeral emphasis, complimented by very gloomy, gothic whispers and spoken word. As the track progresses, these voices become more layered and contorted with various effects before erupting back into a snarl. While not my favorite track, it is one that certainly left an impression.

“Roots Remain” may be the shortest track to date, but it is a pretty standard (and quite pretty) piano interlude. I also like the return of the Septic Flesh-like clean vocals on “The Frozen Wish,” which along with “As The Thoughts Began To Be Tarnish,” is a favorite song of mine. If you liked Wrath Monolith’s “Looking Back,” you’ll know what to expect from this closer. Again, these are not massive surprises, but rather a few things that jumped out at me as I was listening to the album.

I do have one complaint about this album, though it’s a small one: I don’t fancy the mixing job on “Your Highness The Chaos.” The guitars are really loud making the vocals, which already have a low register due to their depth, sometimes barely audible. Simply bringing up the volume on the growls a few notches could have made a wonder of difference.

But by and large, I really dig Anna. DOOMED continues to prove that funeral doom doesn’t have to evoke images of weeping in the dark and smearing your eyeliner; it can be interesting, riff-driven, and above all heavy as any death metal record. The instrumentation and compositions on all of these tracks have a nice flow throughout the album, and little additions of strings (“The Weeping Trees”) and other instruments continue to be tasteful and additive to the overall concept. And as always, I love the mixture of abrupt pummeling (“Withering Leaves”) with brighter, rock guitar leads and solos. There is a reason I continue to pimp this band’s name above all other doom groups, and it is time that more people started to take notice. Stream Anna below.

Review
Death Scream
27.09.2016

Ed Warby of Gorefest/Ayreon/Orphanage/Valkyrie fame is featured on Doomed’s 5th album, “Anna” concept album, guesting as he does on “The Frozen Wish”. As the closing track on “Anna”, “…Wish” features a nice blend of Sabbat/Trouble-like tuneful singing — as it is — juxtaposed, by lilting growling vocals and boldly adds a multiflous feather in the cap of a great album and crowns another rock-solid, crowning achievement for the ever-doomy Solitude Productions.

True to the usual intensity heard in German Heavy Metal from Thrash to Death, Netherlandic Doomed bring home the bacon with this starkly executed concept album monster, “Anna”. It is a Byzantine mosaic, and maneuvers it way through distorted labyrinthine passage to emerge as a heady sure-shot end-of-year top-ten-Metal-album winner. Yet be forewarned, as “Anna” is as dark as an apocalyptic ocean.

Now, a little background:

“Gorefest”‘s 1991 LP, “Mindloss”, was a hugely overlooked slab of Death (the band) worship. It was one of the best albums ever released in Death Metal history, in my humble opinion. I think it is incumbent on all fans of Doomed to go back and take another listen (or ten!) to it.

Get psyched.

Get Doomed.

Author: Rich Castle