Doomed - Wrath Monolith (CD)

death doom metal, Solitude Productions, Solitude Productions
479.90 Р
CD
Price in points: 800 points
SP. 103-15 x
In stock
+
The fourth album of the German band, designed in the style of previous Doomed works, continues to present canonic doom death metal, rigid and uncompromising, but more vigorous in terms of performance. Guest vocalists, including Johan Ericson (Doom: VS), Ed Warby (The 11th Hour) and Stanislav Govorukha (Suffer Yourself), bring new paints and emotional colors to the album. At this time, however, changes occur in band ideology: this concept album considers the crisis of the modern world, with its conflicts and human sins, forcing musicians to reconsider the understanding of society and to seek ways out of this situation. Solution to all problems is on top of the Monolith. Monolith is growing every day, so it is impossible to reach the top...

Tracklist:
I Paradoxon 12:13
II Our Ruin Silhouettes 6:13
III Euphoria’s End 9:14
IV The Triumph / Spit 9:37
V Looking Back 8:21
VI I’m Climbing 5:02

Artist:
Doomed
Artist Country:
Germany
Album Year:
2015
Title:
Wrath Monolith
Style:
death doom metal
Format:
CD
Type:
CD Album
Package:
Jewel Case
Label:
Solitude Productions
Cat No:
SP. 103-15
Release Year:
2015
Barcode:
4 627080 610811
Country Of Manufacture:
Russia
Review
Wonderbox Metal
13.08.2015

Doomed is a solo project from Germany and this is his fourth album playing Doom/Death Metal.

Doomed’s third album Our Ruin Silhouettes was a good example of quality Doom/Death that ticked all of the right boxes for the genre. Curiously, this new release has a song on it called Our Ruin Silhouettes yet the actual album named this did not.

So how has Doomed progressed on this new release? Well, it’s still the familiar Doom/Death style that lovers of the sub-genre will be so familiar with, (how could it not be?), although on this latest album this seems a bit more riff-hungry in places, with a little more of the Death Metal side of the Doom/Death equation coming to the fore.

The Funeral Doom marches and depressive moods are still present and correct. Doom/Death is a very specific sub-genre, and once you move too far away from the core of this style you’re not playing it any more. The guy behind Doomed knows exactly what he’s doing though and these compositions milk the most from the emotional misery while at the same time allowing for sufficient variation in writing and pacing so that these 51 minutes don’t feel as agonisingly slow as the music can be.

Guest vocalists add further interest to the songs, and these compliment the main Deathgrowls which are as deep and as enjoyable as they previously were.

Due to the ramping up of the Death Metal influence, the guitars have a bit more energy to them in places and as it’s all wrapped up in a crushing production. The riffs seem to jump out of the speakers like eager puppies. Although admittedly, these are dark, misery-drenched puppies determined to drown you in woe.

Hmmm. Misery puppies?

What the Hell, let’s go with it.

Strong leads, melodies and solos abound. As one of the cornerstones of the style, the forlorn melodies are carried out really well. The songs do a laudable job of manifesting the negativity that sits at the core of the music.

The album showcases the Atmospheric side of the band in addition to the depressive. Synths and keyboards add extra layers to parts of the songs and there’s even a hint of a Progressive Metal slant on some parts of this release. If this is further developed even more on future releases then this would be a valuable addition to the Doomed sound, as it already seems to be becoming.

Wrath Monolith is a very impressive album that’s pretty much at the top of its game. I find Doom/Death to be a sub-genre that can easily become a little stale, so I’m pleased to report that this is not the case here. The music holds the attention easily and this is an album that has a lot to offer. As stated, there’s a surprising amount of variety and interest to be had here and it seems that Doomed’s songwriting is just getting better and better.

Very highly recommended.
Review
Femforgacs
10/10
29.07.2015

Gyarló létünk megannyi borzalmából, pillanatképéből gyúródott az a monstrum, amelynek falaiból vészjóslóan kong a Harag Monolitja. A minden téren egyéni stílussal megáldott Pierre Laube ezúttal sem mondott le a Doomed vízióinak zöld-fekete ábrázolásáról. Az összhang kép és hang között katatonikus elmélyedésre invitál, hisz mind a zene, mind a poszternek is beillő felnagyított borító részletei ugyanazon forrásból fakadnak és egészítik ki egymást. A világvége utáni ipari hulladék és lakatlan romos épületek közepette emelkedik egy szürreális világ felhői közé az ember minden bűnének modernkori Bábel tornya. Az atombomba gombafelhőjén táncoló gyerekek, a kérges fekete anyagba merevedett, pénzért hadonászó kezek, felakasztott emberek és állatok, a háborúk eszközei és szimbólumai, a térdre rogyva imádkozó gyermek, akinek az apja épp tarkón lövi az anyát, a rakéták és a guillotine között megbúvó csukott szemű, lehajtott fejű Jézus mind a torony szerkezeti elemei, és meghatározzák a Wrath Monolith hangulatát. Nyersen, ihletetten, a zene adta lehetőségeket maximálisan kihasználva, az önsajnáltató kesergés teljes mellőzésével.

A szóban forgó lemez már a negyedik doom-death képződmény a sorban, és a maga mellé állított zenészek ellenére, mindegyik a német Pierre Laube agyának szüleménye. Mindhárom korábbi album magas minőségi faktorral bír, ami annak köszönhető, hogy ez az ember markában tartja ennek a stílusnak a velejét, és rendelkezik azzal a képességgel, hogy a világról alkotott ködképeit, érzéseit zenére fordítsa. Dalközpontú hozzáállása, a szerzemények változatos mivolta nem görcsös erőlködésből születik. Tudatos bizonyítási vágy helyett inspirált önkifejezésnek lehetünk fültanúi mind a négy lemezen, amely talán a Wrath Monolith-on csúcsosodik ki a legjobban. A rendkívül súlyos riffekből, fogós dallamokból álló keret alapjába véve semmiben sem tér el a korábbi lemezeken hallottaktól, a többszöri meghallgatás azonban érzékelteti, hogy ezúttal a szokásosnál is nagyobb sugallat vezette a művész ujjait, egyenesen a zsenialitás előkelő csarnokába. Laube dallamai, harmóniái lemezről lemezre jobbak, és az előző korong zseniális In My Own Abyss vagy Revolt (az egyik kedvencem) tételeihez hasonló gyöngyszemek bukkannak fel az idei albumon is.

Sivár vidék távoli, tompa zajaival és komor billentyűhangokkal indít a Paradoxon, hogy aztán földbedöngölő súllyal, robosztus erővel dörrenjen meg, ami a korábbi lemezek ismeretében is döbbenetes. A mélységeket taposó riffek mellett azonnal megmutatkozik a panelmentes, szívbemarkoló, akár Doomed jellegzetességnek is mondható dallamvilág, és szép lassan elindul a tétel egy andalítóbb, de nem kevésbé nyugtalanító irányba, hogy aztán ismét visszatérjen hóhérbárdszerű riffjeivel. A zseniális dalírói vénából csepegtetett dalok nem egy fészer polcairól leakasztott, elkoptatott tárgyak, én inkább Laube asztráltestének természetes folyamat útján leváló darabjaiként érzékelem. Az embert szabályosan agyonnyomó doom-death témák, a vészkiáltásoknak beillő gitárhangok, a földalatti útvesztőkben született, napfényt sosem látott dallamok mind erre engednek következtetni.

Nem követi egymást két egyforma tempójú dal, az Our Ruin Sihouettes már egy reszelősebb, érdesebb témával nyit, pörgős, mozgalmas dobképlettel kísérve. Egy sor olyan szokványostól eltérő melódiára figyelhetünk fel a dalban, amely az idő múlásával fogóssá, dúdolhatóvá, felejthetetlenné teszi a szerzeményt. De ez ugyanúgy igaz az egész lemezre. Az említett dalban hosszú, gyönyörű szóló kényeztet, kiemelve az album zeneiségét, újfent hangsúlyozva azt, hogy a zene nem válhat a kívánt hangulat áldozatává, a dalszerzés elsődleges kell, hogy legyen. Márpedig ezen a korongon a doom-death műfaj a 21. század zord tájainak összes színében pompázik, kétségtelenül bizonyítva, hogy léteznek még feltáratlan mélységei a stílusnak. Az előző album címadójaként is felfogható darab már hagyományszerűen arra utal, hogy a Wrath Monolith szerzeményt a következő lemezen keressük majd. Ez nem egy új dolog — például a Carcass is alkalmazta már korábban —, viszont érdekesség.

Több helyen is feltűnik a tiszta ének, mint kiegészítő jelenség; a Euphoria's End-ben is tanúi lehetünk ilyetén próbálkozásoknak, de a hörgés továbbra is a vokál vezérfonala. Azonban a szűk két és fél perc elteltével belépő páratlanul elbűvölő dallam egyértelművé tette számomra, hogy vitathatatlanul az eddigi legérettebb Doomed lemezt tartom a kezemben, pedig ez még messze nem minden, amit ez a bámulatos szeánsz tartogat az erre fogékonyaknak. Alattomos, bőr alá kúszó szólamok, egyenesen progresszív (nem félreértendő, a szó jelentése: előremutató) megoldások garmadáját tárja elénk a lemez, amelyek tágítják, haladásra serkentik, frissességet kölcsönöznek a műfajnak. Néha kétlábdobkerekek gördítenek egyre beljebb, mígnem a hangulatot lélegzetvételként szívja magába az ember.

Nem mehetek el szó nélkül a The Triumph - Spit című kétrészes csoda mellett sem, hiszen ismét valami újjal nyűgöztetik le a hallgató. A kimért, súlyos riffekre megdöbbentően dúdolható, szinte kellemesnek mondható melódiák válaszolnak. A zene sehol sincs agyonbonyolítva, a felkínált választék ellenére is kimondottan egyszerű szerkezetű dalokról van szó, viszont a fennebb is említett ötletek olyannyira agyafúrtak, hogy két-három hallgatás kevés az anyag elmélyítésére. Az említett tétel dallamvilága, tónusai hallatán a vetélytársak a homlokukra csaphatnak, hogy ez miért nem nekik jutott eszükbe. És amikor már azt hisszük, hogy a Wrath Monolith felvillantotta eszköztára minden elemét, akkor épp a legjobbkor tempót váltunk, és a korábbi The Last Meal-hez hasonló elsöprő erejű sebességre kapcsolunk. Tessék, kérem, megfigyelni, hogy a kíméletlen intenzitás alatt is micsoda témákat játszik a gitár! Még itt is van idő a megbomlás szélén álló agy belső hangjait fogós harmóniákká alakítani. E dallamok az iszonyat tornyának falából ágaskodó kezek ölelései.

Kitérhetnék még a Looking Back-re is, amelyben a számos vendégénekes közül a Doom:VS mindenese, Johan Ericson, is hallatja a hangját (ne feledjük a tavalyi nagyszerű Earthless című lemezét), kitérhetnék a funeral doomosabb mivoltára (ahogy korábbi Doomed lemezeken is akad néhány hasonló), arra, hogy miként keverednek a hagyományosabbnak mondható doom témák az ámulatba ejtő, szokatlan nüanszokkal, földbetipró riffekkel, de inkább az utolsó I'm Climbing-ról ejtenék pár szót. Érdekessége, hogy a hörgés mellett egy black metalosabb üvöltés is felcsendül, a reményveszettebb, elvetemültebb fajtából, amely jobban nem is illeszkedhetne a fenyegetően baljós, iszonyú horderővel bíró témák végzetességéhez. Van ebben a dalban valami blackened sludge-os súlyosság is, de épp csak annyi, amennyit a dal megkíván. Itt megjegyezném, hogy a Doomed mögött álló zenésztalentum ismeri a mértéket, és minden elemet a megfelelő dózisban használ fel. Ezerszer hatékonyabban működik így egy lemez, mint a nem ritkán 70 perc fölé kúszó társai esetében, ahol sokszor egy-egy szegényesebb produkciót végeláthatatlan jajveszékeléssel kívánják művészivé tenni.

A HP-n adott óvatos kilencesemet ezennel korrigálom, ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy három hallgatás után nem mindig tárható fel egy pontozandó lemez minden erénye, ezért megesik, hogy a zsúfolt hétköznapokban néha kevésnek bizonyul az a két hét mind a tíz lemez alapos megismerésére. Így történt a Doomed esetében is. Utólag megítélve, a maximális pontszám nem is lehet kérdés, és ha a Wrath Monolith nem szerepel majd az évvégi listámon, akkor zenei forradalom várható az év második felében.

Author: farrrkas
Review
Hammerworld
10/10

Szeretem, ha egy zenekar el tud szakadni önnön kliséitől; ha a műfajt, amiben ténykedik, nem merev ketrecként értelmezi, hanem egy olyan keretként, aminek nem téglából vannak a falai, hanem valamilyen rugalmas „anyagból”. És ez lehetővé teszi azt, hogy az alkotó valóban alkosson; akár láthatatlanul vezesse valami a kezét, de vezesse és ne megkösse, hogy mindig ugyanazokat a köröket kelljen róni a végtelenségig. Ez igazából nem műfajfüggő, hanem az alkotó zenész vagy zenekar benső lényegétől függ; hogy miként áll hozzá az alkotáshoz, bármilyen területet is választott magának a megnyilvánuláshoz. Állíthatom, hogy a német Doomed a lehető legjobban áll ehhez a kérdéshez, ugyanis a Wrath Monolith című új albumon valódi értelemben vett alkotás, zenélés történik.
A 2011 óta létező Doomed elvileg a doom/death „dobozban” található, de én nem dobnám be őket azokhoz a szerény képességű bandákhoz, amelyekkel kényszerűen lennének összezárva odabent. Az elmúlt sok évben már annyi My Dying Bride, Paradise Lost, Anathema, Katatonia klónnal találkoztam, hogy lemondtam arról, hogy ebben az irányzatban még valaha kiugró művet hallhatok (kivéve persze épp az említetteket, vagy pl. a szintén veterán csapatnak számító Officium Tristét). Kifulladt, kimerített műfajnak tartottam ezt a fajta gothic/doom/death metalt, annak ellenére, hogy rengetegen művelik. De soha ne égessünk fel minden hidat, ne adjunk fel minden reményt, mert váratlan helyről és időben jöhet a „megoldás”.
A Doomed Pierre Laube hangszeres/énekes zenekara. Mindent egymaga játszik fel a lemezekre, ő énekel, szerzi a zenét és találja ki a koncepciót. Lemezei minőségét tekintve ez szinte példátlannak tekinthető. Nemhogy nem érezni nála azt a korlátoltságot, ami sok egyszemélyes szobazenésznél megfigyelhető, de egyenesen komplett zenekarokat szégyenít meg tehetségével. A koncerteken vannak társai is, de amit itt hallunk, az Laube képességeit dicséri.
A Wrath Monolith a negyedik Doomed album. Már az első lemez óta „tudok” a formációról, meg is hallgattam a lemezeket, de ebben az új albumban mélyedtem el először igazán. Mindjárt érdemes leszögezni, hogy a fent említett csapatoknak, befolyásuknak se híre, se hamva, legfeljebb nagyon áttételesen, a „sorok között”. És a nagy elődök munkásságát úgy sikerült e német zenésznek negligálnia, hogy alapvetően megmaradt a doom/death vonalon.
Nehéz mindazonáltal megfogalmazni, miben áll ennek az albumnak a nagyszerűsége. Leginkább abban, hogy mindegyik dal páratlanul jól sikerült. Laube is játszik doom riffeket, használja a hörgős hangját, viszont sokkal szélesebb területről merít az átlag doom/death bandánál. Nem nagyon van rá példa, hogy egy ilyesfajta lemezen hosszas gitáros részek legyenek, szépen kibomló gitárszólók a hangszer megfelelő kihasználásával (Euphoria’s End).
A nyitó Paradoxon már előrevetíti az album hangulatát – a dal olyan frissességgel, kreativitással nyúl a doom/death zordon anyagához, hogy az a ritkánál is ritkább manapság. De említhetem a The Triumph – Spit tételt is, melyben egy olyan furcsa hangszín jelenik meg – igazából arra se vállalkoznék, hogy megállapítsam, gitárról vagy valamilyen billentyűs hangszínről van szó –, s egy annyira markáns dallam vonul végig a dalon – melyben közben egy blastbeates death metalos rész is van –, hogy szürreális hangulatát nem is igazán lehet jellemezni.
A Looking Back-en érezni talán a leginkább a műfaj ismérveit, lévén ez egy hagyományosabb gothic/doom dal, ebben dallamos ének is található a hörgés mellett. Felépítése ennek is izgalmas, mondanom sem kell. Minden pillanatban számíthatunk arra, hogy valami újabb zenei csemegét kínál nekünk az alkotó – Laube valósággal fürdik az ötletekben, és tudja, hogyan kell ezeket dalokká összefűzni. Az eredmény pedig hangulatos, változatos és zenei is egyben; úgy része egy halmaznak, hogy jó értelemben ki is lóg abból.
Az év egyik nagy meglepetése, pazar teljesítmény.

Author: M.P.
Review
Iye Zine
8/10
09.06.2015

Continua il percorso sulle vie lastricate di dolore del death-doom da parte di Pierre Laube con il suo solo project Doomed; questo Wrath Monolith è il quarto album in soli tre anni e conferma il costante progresso del musicista tedesco dal punto di vista compositivo.

L’interpretazione del genere da parte di Laube continua ad essere caratterizzata da un impatto aspro e talvolta dissonante, ma gli sprazzi melodici oggi appaiono meglio integrati e più funzionali alla resa complessiva.
Come sempre spicca un lavoro chitarristico dai tratti piuttosto personali che, in un brano come Euphoria’s End, va a lambire territori technical-death.
Wrath Monolith evoca, come gran parte dei dischi del genere, un doloroso disagio ma lo fa in maniera meno immediata ed evocativa rispetto ad altre band e questo finisce per essere un pregio, in quanto denota la volontà di Pierre di non adagiarsi su soluzioni scontate ma, d’altro canto, rende oltremodo complessa la memorizzazione dei singoli brani.
Se, per gusto personale, preferirei ovviamente una maggiore presenza di aperture melodiche, anche perché quando ciò avviene il sound ne beneficia in virtù di capacità compositive comunque ben superiori alla media, non posso fare a meno di constatare quanto ogni uscita targata Doomed sia ormai divenuta garanzia di qualità, accentuata proprio dai tratti piuttosto personali e riconoscibili, nonostante l’ancora relativamente breve vita artistica del progetto.
La stessa consolidata appartenenza al roster della Solitude ci suggerisce, in qualche modo, una certa affinità alla frangia meno accessibile della scena russa, costituita da band quali Abstract Spirit e Who Dies In Siberian Slush, tanto per citare due tra le più note, proprio per il suo ricorrere a sonorità che si concedono con parsimonia a facili soluzioni meloduche.
Ennesimo buonissimo disco, quindi, ma volendo fare per una volta la parte dell’incontentabile mi piacerebbe che Laube ricorresse con maggior frequenza a soluzioni come il malinconico assolo di Our Ruin Silhouette (a proposito, oltre alla copertina a sfondo verde, viene mantenuta anche l’abitudine di dare ad un brano lo stesso titolo dell’album precedente), visto che una simile forza evocativa non può e non deve restare un caso pressoché isolato all’interno di una singola traccia, piuttosto che di un intera tracklist.
Detto questo, chi ha apprezzato i precedenti lavori non resterà affatto deluso da questa ultima fatica dei Doomed, mentre io continuo ad attendere con fiducia il lavoro definitivo, quello capace di farne assurgere il nome ai massimi livelli, dai quali non siamo invero troppo lontani.

Author: Stefano Cavanna
Review
Unholy Music

Do you recall the first time you heard Iron Maiden, or the first time you felt the hairs on your arm stand to attention, because of what poured through your speakers? Essentially, music is memories. Memories of a rocking summer, a somber breaking of the ways, music is often the “compass” with which we as humans navigate through the haze of days gone by, searching for a certain state of mind.
I remember the first time I was moved, truly moved by music. I had ended up with a copy of Saturnus – Veronika Decides to Die and subsequently found myself attending one of their few shows, in a dank basement in Copenhagen on a cold winter night. Not knowing much about the doom genre, the conditions were ripe and I found myself enthralled. Good doom, like few other genres of the metal persuasion has this grasp on me and very few doom metal bands understand what the genre really is and what it can offer. Thus it was with a certain amount of hesitation that I donned my headphones, leaned back and prepared myself for Doomed’s fourth album “Wrath Monolith”, not since Fen’s “Dustwalker” had I been truly moved by the genre.

In many respects, Doomed are your standard run at the mill doom band, not that there is anything wrong in adhering to an already firmly asserted formula, if it works for Iron Maiden it works for anyone. Where Doomed differ from the rest of the competition, is in their expression, we are dealing with a band with deep roots in the doom genre, but allows for more up-tempo, death metal styled riffs to deepen the sonic landscape. And landscapes is what it’s all about, doom is the one genre that needs its listeners, not to become angry, but to listen to a story and walk with the music through the dread of whatever the album has to offer.

For “Wrath Monolith” the landscapes are all about fear, depression and existential dread. The entire album paints a post-apocalyptic landscape where monoliths made up of mankind’s apathy clutter the landscape, where those who traverse the depressing corridors find themselves watched, weighed and deemed as disposable souls for a machine with no other purpose than to engulf all of existence and stand as a testament to, essentially, a doomed species.
The one problem I had with this album, was that I found myself walking amongst these monoliths, only to be pulled relentlessly back to reality, not because I cannot shut down Facebook, but because the music, at times, simply ruins its own expression. The first track, while being at industry standard in terms of length, 12 minutes and 13 seconds to be precise, it simply doesn’t live up to the standards of an otherwise solid album, but that’s as far as I’m willing to go in terms of critique, because make no mistake, “Wrath Monolith” is an incredibly well thought out album that invokes a certain feeling of dread and despair upon the impressionable listener, an awakening if you will, one moment you are at your chair, in front of your computer and the next you look down to realize that you are shackled in a dank basement somewhere, about to see the world for what it really is. To me Doomed represents one of few bands, in the “doom revival” that understand how to paint a picture and give the listener just enough room, to explore on his own and that is essentially what the genre should do. I would highly recommend this for just about anyone that likes to read and bears no illusions about what “metal is supposed to be”, along with Fen, this band is on my top three list of bloody good doom bands, which subsequently happens to be made up of the only three doom bands that I personally consider worthy of a listen. Apart from an opening track that sounds like an old man attempting to remember how to turn a television on, this is a very beautiful and moving sonic painting.
Review
DCLXVI Psalms
8.5/10
25.05.2015

I have always been quite choosey about my doom metal. Or, as the hardcore doomers might say, I just don't “get it.” I think a lot of it comes down to guitar work. A player myself, this tends to be the first thing that my ears go to. While I agree that I am somewhat missing the point of funeral doom in looking for hooks, that doesn't make the endless dirges of sustained power chords any more interesting for me to listen to. Fortunately, Doomed doesn't see these elements as mutually exclusive.

Wrath Monolith instantly caught my attention with its fusion of death metal vox and riffs with funeral doom atmosphere. Vocals are primarily deep growls with the occasional retch. Meanwhile the guitars provide a dual trudge of crunchy chords with effects-laden leads that are simplistic, but highly infectious and well-crafted. Songs run the gamut of slow, atmospheric marches like opener, “Paradoxon” to more mid-paced, palm-mute heavy affairs like “Our Ruin Silhouettes.” The latter sports some excellent soloing and use of harmonics that made this a fast favorite.




There are some notable progressive elements as well. Songs may open with a misleadingly quiet, somewhat ominous piano or errant guitar picking only to evolve into a full-on head-banger death march (“Euphoria's End”). Doomed play with a a variety of sonic spaces with much success throughout the album. The tempo changes, shifting drum patterns, and ever-present personality of the lead guitar all serve to engage the listener whether the song is 5 minutes or 12. Additions of bells, horns, and subtle synth effects further Wrath Monolith's agenda to provide an air of class and as it levels everything in its wake.




Unfamiliar with Doomed, I decided to delve a bit deeper into their discography. Doing so only served to further improve my already high regard for this latest outing. While similar in overall sound, earlier works are a bit more 50/50 when it comes to the funeral doom and death metal. Songs felt slower and more depressive in atmosphere. With each album, the heaviness has been creeping closer to death, but the slogging paces of certain tracks have left them more firmly grounded in the extreme doom genre.




I feel that Wrath Monolith represents a larger leap away from My Dying Bride towards Morbid Angel. The mixture is far closer to a 70/30 in favor of the latter. “The Triumph – Spit” even has a portion that seems to forgo any doom elements altogether, leaving only a crushing wake of ferocious vocals and pounding double bass. There are other innovations as well. Songwriting is elevated with concise arrangements, more memorable hooks, and clear delineation between songs. Each track has its own personality while benefiting the overall aesthetic. The pacing is also stronger with more ups and downs.




For those who prefer Doomed's slower moments, I doubt you will find yourself disappointed either. There are still some melodic, more conventionally “doom-sounding” songs as with “Looking Back,” which features some moody clean singing and the trademark mournful vibe. Wrath Monolith is a veritable smorgasbord of emotional climates, but what is most impressive is how they are woven together to create a cohesive concept.




Final word: this is a highly recommended release for fans of all extreme metal sub-genres. With a very heavy dose of death, Wrath Monolith is doom metal for those desiring something perhaps more riff-driven. Far from a rote fest of drawn-out power chords and endless dirges, this album is filled with catchy hooks and punishing vocals. Furthermore, longtime fans will find familiar elements at play, but with increased vigor and presented differently enough to stand apart from Doomed's previous discography. The album is available for stream HERE and purchasable for the low price of 7 Euro, though they also offer a digipack and some excellent bundles for a bit more.

Author: Icarus
Review
Metal.de
9/10
16.05.2015

Gegründet im November 2011 sind es noch nicht einmal vier Jahre, welche DOOMED existieren. Innerhalb so kurzer Zeit gelang es der Band um den Songwriter, Gitarristen und Sänger Pierre Laube allerdings eindrucksvoll internationale Bekanntheit zu verlangen. Die drei bereits veröffentlichten Studioalben "The Ancient Path" (2012), "In My Own Abyss" (2012) und "Our Ruin Silhouettes" (2014) erlangten schnell einen nicht unbeachtlichen Status und verschafften der Band seit nunmehr zwei Jahren einige Auftritte im In- und Ausland.

Etwas mehr als ein Jahr nach der Veröffentlichung des letzten Albums ist es wieder so weit, ein weiteres Mal hat Pierre Laube ,völlig in Eigenregie, ein Album komponiert, aufgenommen und abgemischt - respektable Leistung. Studioalbum Nummer vier hört auf den Namen "Wrath Monolith", umfasst sechs Lieder mit einer Gesamtspielzeit von 50:44 Minuten und wird am 18.05.2015 über das russische Doom-Metal-Label Solitude Productions veröffentlicht.

Eingeleitet von zarten Klavierklängen und Walgesängen entfesselt sich nach einer reichlichen Minute die Wut, die Wucht und der geballte Hass, welcher sich in letzter Zeit angesammelt hat. In gewohnt brachialer Manier schmeißt Pierre Laube dem Zuhörer die Death Growls um die Ohren, untermalt von wunderschön-zähen, tonnenschweren Riffs. Im Gegensatz zum direkten Vorgänger wirkt "Wrath Monolith" bereits am Anfang wesentlich zorniger und verbitterter, ohne Zweifel ist dies als musikalische Weiterentwicklung zu betrachten. Und wie von DOOMED gewohnt waren auch reichlich Gastmusiker an den Aufnahmen beteiligt, egal ob Lead Gitarrist Yves Laube, Andreas Kaufmann, DOOM:VS Mastermind Johan Ericson, THE 11TH HOUR Frontmann Ed Warby oder Anny Bauermeister - die personelle Variation bringt Abwechslung mit sich, noch einmal ein ganzes Stück mehr als bereits auf "Our Ruin Silhouettes" . Richtige "Hits" zu nennen fällt dabei allerdings schwer, denn der Longplayer funktioniert im Ganzen, nur im Ganzen... .

Insgesamt scheint es als würde "Wrath Monolith" das Böse in dieser Welt bündeln und auf CD vereinen - Ziel erreicht würde ich sagen. Einen richtigen Kritikpunkt kann ich auch nach mehrmaligem Hören nicht ausmachen, objektiv betrachtet kann man allerhöchstens die stellenweise sehr ähnlichen Songstrukturen anprangern, dies ist jedoch Meckern auf hohem Niveau. Im Vergleich zu anderen Bands aus dem breiten Feld des Death Doom stechen DOOMED definitiv hervor, rein qualitativ befindet man sich hier größtenteils auf einer ganz anderen Ebene. Jedoch fehlt es auch dem neuesten Output der sächsischen Band an der Gabe ein wahrhaftiger Meilenstein zu sein, für mehr als erneute neun Punkte reicht es somit nicht.

Author: Jakob Volksdorf
Review
Gorgers Metall
18.05.2015

Tyske Doomed er et band jeg har hatt lyst til е sjekke ut tidligere. Bandet ble formet i 2011, og ga ut hele to skiver еret etter. Neste skive ble sluppet for et drшyt еr siden. Et par av disse skivene stеr altsе oppfшrt pе nedstшvede fortegnelser over utgivelser jeg kunne tenkt meg е hшre. Noe jeg husker takket vжre bandets identitetssterke farge- og designvalg.
Lykken (og tiden) stеr ikke alltid den eplekjekke bi, men ved utgivelsen av fjerde album fra Doomed krysses endelig vеre stier.

Bandet har gitt seg i kast med et konseptalbum denne gang. Tekstene tar for seg de problemer menneskeheten og planeten stеr overfor i disse tider. Skiva skisserer ogsе jakten pе lшsningen, en lшsning som skyves stadig lengre vekk for hver dag. Eller for е formulere det pе bandets vis, noe som gir en stшrre sammenheng mellom cover og albumtittel; “lшsningen ligger pе monolittens topp, men monolitten vokser daglig”. De uoppnеelige svarene vi sшker vil sеledes for alltid ligge utenfor vеr rekkevidde.
Bandnavnet kunne knapt passet bedre til konseptet.

Musikken ligger fortsatt i et svevende death/doom universitet, selv om jeg har en fornemmelse av at bandet har gеtt i en litt mer eklektisk retning. Ytterligere sammenligning mot svunne tider mе jeg altsе avstе fra е gi.
Deres dшds-infiserte doom har en esoterisk vridning. Seks lеter pе omlag 8,5 minutter i snitt snirkler seg fram i medium hastighet med en solid mengde sonisk krydder i bagasjen. Her kommer stadig passe snodige melodilinjer, smе snirklende krumspring og sampler, som forhindrer det mer velkjente fundamentet fra е fortone seg som plшyd mark.
At Johan Ericson (Doom:VS, Draconian) og Ed Warby (The 11th Hour, Hail of Bullets, Ayreon, eks-Gorefest m.m.) har gjestet pе vokal har naturligvis ikke snudd opp ned pе helheten, men der man finner disse innslagene bidrar de til ytterligere variasjon. Jeg vil faktisk gе sе langt som til е si at det vokale bidraget fra drшyt tre minutter uti Looking Back, hvem enn som stеr for dette, hever lеtens karakter betraktelig.

Jeg er glad for at jeg omsider har fеtt muligheten til е titte litt under panseret pе denne tyske likbilen. Motoren er vedlikeholdt etter tysk standard. Dette er nok ikke den mest uforglemmelige death/doom-skiva jeg har vжrt borti, men den er stшdig og god, og den har nok smеtekniske finesser og finurligheter til е gjшre den litt spennende ogsе. I tilegg virker den е ha et brukbart voksepotensiale.
Review
Ave Noctum
8.5/10
03.07.2015

Continuing Pierre Laube’s distorted vision of doom infested death metal is his fourth release and still possesses that despairing atmosphere of utter dread. Thematically the album is similar to the last one with the cover art being a nightmarish scene in bile and obsidian like colours and when you look closely at the imagery you see various little scenes within the scene itself; something I admire tremendously is this attention to detail. Joining the guy are various guests on vocals such as Ed Warby (Hail Of Bullets) and Johan Ericson (Draconian) to name a couple of familiar names.

Starting with a very morose piano “Paradoxon” is distraught, reeling in total anguish before the doom laden death rumbles in but coursing a path of hopelessness and gloominess. The growling vocals are haunting as well, which I know sounds weird but they seem to slither around under the guitar work and of course the sludgy bass work. Listening to this album the use of pronounced stereo effects so that you can hear things shifting around is great, something that is not done enough these days since the left and right stereo of twin guitars many years ago. Adding clean vocals to the mix offers another warped twist in the music that is funereally slow. Continuing his theme of having a song based on the title of the previous album sees “Our Ruin Silhouettes” begin with a psychedelic distorted guitar hook peppering an elongated drum fill build up. As the tune develops it has a slightly faster feel within the parameters of doom-death as his growling emanations are similar to old bands like Fester and Abhorrent.

I love albums that embrace every instrument and strategically offer sections where the musicianship can be absorbed as “Euphoria’s End” begins with cymbal taps and fills before lurching the song like a basaltic lava flow into crunching despondency. Pierre’s ability to write such different songs yet manage to keep every one of them engaging is extremely difficult as “The Triumph – Spit” starts with crows cawing and a fade in of an ultra slow guitar riff with gnarly vocals belching forth. The subtle guitar hooks offer some light relief as they are tonally adjacent to the aura of the song. Added also is a lone choir vocal that enables the song to delve further into sombre murkiness before erupting into a blast phase that is berserk. Most of the songs have guest vocalists and “Looking Back” has the couple I mentioned earlier as this song offers translucent misery similar to old Katatonia, a comparison I’ve made before on previous reviews of his albums for the website. The riff is soaked in melancholy, before the dolefully deep vocals are introduced, the gradual deformation via the guitar work and its various hooks make the tune menacing and deeply foreboding as some keyboards are layered into the mix, creating a sci-fi feel. The clean vocals are glorious draped in poignancy they are sublimely sang as the tempo continues its inexorable path along doom-death dirge. Closing the album is “I’m Climbing”, the shortest tune of the six it begins in familiar territory and seems to go nowhere as the growling vocals are glued to some banshee like screeches courtesy of Anny Bauermeister whose tone is terrifying. The contrasting vocal styles equip the tune to taunt the listener via various guitar pieces that seem void of passion preferring to thrust the listener into bottomless inhuman chasms devoid of humanity and compassion.

As always Pierre Laube has managed to amaze me again with his adroit sonic craftsmanship, his aptitude for writing grief-stricken songs is masterful as this release will leave black tears of desolation weeping down your face.

Author: Martin Harris
Review
Lords of Metal
8.2/10

Doomed, de death doom band van Pierre Laube, brengt met de regelmaat van de klok een plaat uit. Dit is inmiddels nummer vier in vier jaar tijd. Net als op de vorige platen staat ook ‘Wrath Monolith’ boordevol kwaliteits death doom die vaag doet denken aan grote voorbeelden als oude Anathema, oude Paradise Lost en My Dying Bride. De nummers zitten wederom geweldig in elkaar en zijn voorzien van een mooie mate van melancholie. Pierre heeft ook nu weer wat gastbijdragen. De bekendste gasten zijn toch wel Johan Ericson van Doom: VS en Draconian en Ed Warby van Hail Of Bullets, The 11th Hour en nog zoveel dingen, op ‘Looking Back’ werken Eds typerende heldere vocalen erg mooi. Doomed is weer typisch Doomed, dus een ieder die de band al kent en het goed vindt kan dit gewoon blind aanschaffen.

Author: Marcel H.
Write a review