The Howling Void - The Womb Beyond The World (CD) Digipak

Review
Femforgacs
9.1/10
15.01.2013

Tekintettel arra, hogy a funeral doomban nincsenek nagy hangszeres futamok, és ének terén sem kell Rippert megszégyeníteni, nem tartozik a nagyon ritka műfajok közé a fémzenék között. Ugyanezen okokból kifolyólag nagyon sok gagyi próbálkozásnak is tanúi lehetünk, és mivel a zenei komponisták sokszor a művészek eszközei helyett a ravaszság eszközeit használják, a gagyiság nem is mindig esik le elsőre. De ami ravaszul lett megírva, az meg tulajdonképpen nem is gagyi.
Ryan 2007-ben hozta létre egyszemélyes projectjét, aminek ez már a harmadik lemeze. Művészetnek MÉG nem nevezném az ő ténykedését, de ravaszságnak mindenképp, gagyinak meg egy cseppet sem. Harmadik lemez lévén, kérdés, hogy hová fejlődhet a jövőben a zenéje, és az is, hogy az eddigiek mit hordoztak, tekintettel arra, hogy azokat még nem hallottam. Kellenek-e a pontozáshoz az előzmények, vagy sem, erről is folytattunk már vitát a Hangpróbában... Hiszen ha ismerem a korábbi anyagokat, akkor fel tudom mérni a változást, viszont dőlhet az objektivitás, hiszen elvárásaim is születnek.
Mindegy...
Inkább elmesélem a benyomásaimat.

Az első dalnál már kiderült, hogy nem egydimenziós temetői menetet fogok hallani, hiszen elég hamar kiáll a zúzda az ambientbe. Úgyhogy fel is szaladt a pontszám nyolc fölé, hiszen ez az ambient betét erősen felidézte a Burzum börtönlemezeinek a hangulatát. Heves izgalmi állapotomban abban bíztam, hogy nem kell visszaradíroznom a nyolcfelet... A második dal végén már kiderült, hogy nem. Újabb burzumos részlet.
A kiváló hangulati elemek a lemez indulásakor emellett feledtetik, hogy a kezdő akkordozgatást leszámítva 6-7 percen át egyetlen hang szól. Azt is, hogy az anyag elejétől a végéig mormogó hörgés hallatszik. Ez a hosszú egyhangos részeket felhasználó módszer egyébként végigvonul a lemezen, de engem egy cseppet sem zavar. Csupán némi nyugodtság, türelem kell az ilyen zenei munkák meghallgatásához. A rövid távú türelem annyira nem volt rám soha jellemző... bár ki tudja, lehet, hogy csak azért, mert az efféle tartalékaimat funeral doom lemezekre lövöm el...
A szintetizátor nincsen agyontekergetve egy jó darabig, de nem is baj, mert így szépen támasztja az akkordokat, illetve nem zökkenti ki az embert a megkapó légkörből ameddig legalább is nem kell. Aztán a harmadik dalban, a Lightless Depthsben, annak a felénél pengeéles hangnemváltások sorakoznak egymás után, majd megint csak jön egy kis kiállás akusztikus gitárral, és ósdi szintetizátorhangokkal. Nagyon kellemes, ahogy a kizökkentés is, anélkül talán unalmas lenne egy kicsit az anyag egésze.
A záró tétel pedig mi más lehetne, mint a csendbe belehajló, atmoszférikus szintetizátor lassú játéka, mintegy a megásott sírunkig vezetve minket.

Kemény egy órát kapunk az elföldelésből, de egy cseppet sem tartom ezt a játékidőt megterhelőnek, hiszen ügyesen van megoldva a hallójáratok időleges feloldozása, amit például az Esotericről nem tudnék elmondani. Nincs bajom a brit mesterekkel, előttük igazán könnyű leborulni, viszont ez az egy szál ember, aki itt alkot, véleményem szerint tudna tippeket adni Chandler úrnak.
A lemez felvételei tavaly év elején zajlottak. A honlapon az olvasható, hogy a hótorlaszok folyamatos nehézségeket okoztak, de mivel nem kaptam meg a teljes borítót, nem tudom eldönteni, hogy ez poén-e. Ryan texasi, San Antonióból. Ugyebár lehetett a stúdiózás Seattle-ben vagy Alaszkában is akár... Nem tudom...
Szeptemberben jelent meg a lemez a Solitude-nál, és ez már egyúttal a második anyaga a projectnek az oroszoknál. A hangzás kiváló, semmiben nem találtam kivetnivalót, bár én nem igazán vagyok ebből a szempontból mérvadó, mégis azt mondom, hogy az igényesebbeket is ki fogja elégíteni.

Minden megvan a The Womb Beyond The Worldön, amitől a funeral doom jó lesz. Az egyszerűség szinte alapfeltétele ennek a zenének, de mint minden műfajnak, ennek is vannak olyan ismérvei, amit szavakkal nehéz elmondani. A hideg rázott tőle időnként, mikor szólt. A sok-sok kiállás és az akusztikus gitár bevetése, no meg a szintetizátor nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Ryan projectjének harmadik lemeze jó sok ideig a lejátszómban pörögjön még, illetve, hogy rámenjek a korábbi anyagaira is.

Tegnap nagy hóesés volt felénk. Majd jött rá egy kis eső, és én kimentem havat lapátolni. Fél órán át csak pakoltam a halmot, és azon gondolkodtam, hogy ma kimegyek az erdőbe meglesni a fenyőfákat a félhomályban. De ha netán elmarad a program, akkor sincs baj, hiszen Az Üvöltő Üresség már megajándékozott azzal az érzéssel, amit egy téli erdő adhat nekünk.

Author: Nagaarum

Review
Lords of Metal
0.4/10

Het vorige album van het Texaanse The Howling Void, Shadows Over The Cosmos, is in mijn perceptie een middelmatig album binnen het funeral doom genre. Een nieuw album benader je dan met de nodige bedachtzaamheid. Onderbewust luister je dan anders naar een album dan naar een nieuw album van een band waar je juist heel erg enthousiast over bent. Ik ben dan ook erg blij dat dit derde album van Ryan, de man achter The Howling Void, mij dit keer veel beter bevalt. De beperkingen van het genre blijven aanwezig en je kunt alleen aan de middelmaat ontstijgen als je ijzersterke composities schrijft. Dat is nog niet het geval maar ik moet bekennen dat er een stijgende lijn inzit. Het album klinkt in ieder geval erg goed en bevat de juiste sfeer om te kunnen spreken van een geslaagd product. Liefhebbers van bands als Shape Of Despair of Ea moeten dit maar eens luisteren.

Author: Pim B.

Review
Pavillon 666
4.5/10
22.09.2012

Pour les amateurs de funeral doom, dans son acception la plus atmosphérique et monolithique, THE HOWLING VOID fait partie de ces héritiers, voire de toute une série de clones qui, depuis la première décennie de notre XXIe siècle, tendent à produire, ou à reproduire, une musique aux allures simplistes, bardée de lignes de synthé et de guitares hypnotiques, lancinantes et initialement enfantée par les deux premiers albums de SHAPE OF DESPAIR et développée par la suite, à l’envie, par toute une tripotée de formations, souvent assez médiocres ou manquant cruellement d’imagination, à quelques exceptions près (notamment COLOSSEUM et, par instants seulement, EA).

La sortie de « The Womb Beyond the Void », troisième album du one-man band américain, ne changera pas la donne et n’apportera globalement aucune évolution majeure. Au contraire, nous sommes situés dans le même espace, dans le même horizon que pour « Megaliths of the Abyss » ou « Shadows over the cosmos ».
Est-ce à dire que nous n’y trouvons qu’ennui et désolation ? En un sens, les quatre longues compositions qui en constituent la chair et les os possèdent, par instants, quelques fulgurances, quelques inspirations remarquables, malheureusement noyées dans un ensemble austère, redondant, et manquant trop souvent de variations, ou d’éclats paroxystiques (dont COLOSSEUM usait avec maestria). Dès l’ouverture, « The womb beyond the world », les échos ambiants, tout au synthé, évoquant çà et là la période ambient de BURZUM se développent lentement, infiniment lentement et leurs thèmes redondants, leurs mélodies lourdes, down-tempo, lassent davantage qu’elles n’évoquent véritablement la mélancolie et le désespoir.

Des accords plaqués incessants, des guitares accordées basses, une production mettant particulièrement en exergue les mediums et les basses, la voix caverneuse qui, de son phrasé lent, lancinant, presque déclamatif, vient scander quelques paroles sacrificielles. Tout y est gimmick, répétition attendue de patterns malheureusement trop entendus. L’organisation de « The silence of centuries end » ou de « Lightless Depths », par exemple, est un mauvais condensé de mélodies extraites de « Angels of distress » et des longues thématiques ambiantes de « Illusion’s play », avec l’adjonction de flûtes synthétiques qui semblent copiées sur « Shades of… ». Or, si les géniteurs de SHAPE OF DESPAIR parvenaient continuellement à apporter le soupçon de souffle, de respirations nécessaires à la beauté de leur musique, il est dommage de constater qu’à aucun moment, Ryan ne dévie d’un pas et dès lors persévère dans un cercle clos, restreint.

Trop souvent vaine, la musique de THE HOWLING VOID est une synthèse de ce qui gangrène actuellement une scène funeral doom metal partagée entre une capacité à produire des ambiances inégalables, et une tension maladive à l’auto-parodie. Ainsi, le principal défaut de « The Womb beyond the world », à l’instar de ses prédécesseurs, est de manquer dramatiquement d’ambition et d’imagination. À trop vouloir s’inscrire dans la tradition instillée par SHAPE OF DESPAIR, le propos est dilué dans des compositions redondantes, d’une homogénéité lorgnant beaucoup trop vers le simplisme formel et de fond.

Tout le problème d’une grande majorité de cette scène biberonnée par « Shades of… » et « Angels of distress » (et que semble soutenir le label Solitude Productions), tient dans son incapacité à sublimer l’idée de mélancolie, à produire une musique véritablement prenante derrière ce down-tempo extrême. En un mot comme en cent, ce qui fait l’échec de la majorité des groupes qui s’essayent à ce style de funeral doom, c’est le manque d’inventivité, allons jusqu’à dire, d’ingéniosité.

Chronique sévère, sans doute, injuste, certainement pas. Elle ne marque qu’une lassitude évidente, face à l’idée reçue et le malentendu que semble engendrer tout un pan du microcosme funeral doom, alors que certaines formations comme MOURNFUL CONGREGATION, ESOTERIC et consorts s’évertuent à produire des idées nouvelles, souvent audacieuses et parvenant à toucher, via l'expression d'une véritable anxiété créatrice.

Author: Nebelgesang

Review
Doom-metal.com
23.10.2012

There's something of a pattern emerging from The Howling Void's continued association with Solitude Productions: once again, with this third full-length release, taking on the look, feel and sound of an album hailing from the label's traditional stomping grounds of the northern European/Eurasian scene. Not that it's any the worse for doing so, just that it's a bit of a surprise to discover something so very Russian-looking – even down to the use of Nikolai Ge's classically gloomy oil painting 'Conscience, Judas' as cover art – originated in Texas. It's all the work of one Ryan (no last name given), showing a rather different side to his works with Grindcore/Noise veterans Intestinal Disgorge.

This side is cut from a now-firmly established Funeral Doom blueprint where the unique selling point is probably the extensive use of keyboards in amongst the massive, deep-enough-to-drown-in layers of sound. It's perhaps worth remembering at this point that it is a solo project, and therefore something of an achievement to create such an expansive musical landscape at all, let alone one so clearly and crisply mixed and mastered. It is, to be fair, the sort of quality we have almost come to expect from Solitude releases, but there's certainly no harm in continuing to draw attention to the professionalism in that.

It is, however, a truism that it is somewhat tricky to bring anything very new to the often-disparaged Funeral genre, and 'The Womb Beyond The World' is unlikely to win any prizes for musical innovation or boundary-shattering experimentalism. It sets out along familiar lines: 15-minute tracks slowly unfolding through repetitive, hypnotic, guitar-led sequences and dreamy, polyphonic synthesiser textures, underwritten by – thankfully, and with more flair than often accompanies such projects – real drums and occasional deep vocal growls. Appreciation of such monoliths relies upon a certain viewpoint that the journey is more important than the destination, and a certain willingness to be swept up along that journey, heedless of the fact that there is no apocalyptic revelation waiting at the end.

Taken in those terms, it is an excellent piece of work, following on naturally from the previous 'Shadows Over The Cosmos' with another series of cold and melancholy flights through spaces where light seldom touches and sadness reverberates through the empty ether. Despite the frequent grinding distortion of the guitars, there is little bitterness and no rage conjured here: this is no primal scream being let loose, but an impersonal and fatalistic weight of destruction - where the body of the album mourns amidst the ashes of endings and decay, until it culminates in the relatively short (8-minute), elegiac evocation of absolute sorrow that is 'Eleleth'.

With the increased use of keyboards to provide choral voices and sustained themes, there are moments when this sounds an awful lot like early Shape Of Despair: indeed, the languid, somewhat cool delivery throughout makes that not a bad comparison even when it isn't quite vividly bringing to mind 'Woundheir'. There again, it has already been noted that 'The Womb Beyond The World' is a refinement within the genre, not pushing out into new territories: it was bound to sound like a bit like something else. It might just as well be one of the best, in that case.

Author: Mike Liassides

Review
Iye Zine
6.5/10
18.10.2012

I The Howling Void, progetto funeral doom del musicista statunitense Ryan, apparvero sulle scene nel 2009 con lo splendido “Megaliths Of The Abyss” sorprendendo per la capacità di amalgamare alla perfezione le sonorità plumbee che il genere richiede con eccellenti aperture melodiche.
Il successivo “Shadows Over the Cosmos” segnò una stagnazione nel processo creativo della one-man band americana, un po’ perché, dopo un esordio di tale livello, le aspettative erano decisamente alte ma, soprattutto, lo sviluppo dei brani denotava una certa staticità, quasi come se la progressione sonora fosse stata inibita dalla volontà di creare un suono affidato ad atmosfere maggiormente oppressive e allo stesso tempo più ponderate.
Nel frattempo Ryan è ulteriormente migliorato nell’esecuzione strumentale e l’attuale produzione rende i suoni decisamente più puliti; questa premessa farebbe presagire, per questo full-length, quel definitivo salto di qualità che ci si attendeva: purtroppo ciò non avviene, nonostante “The Womb Beyond The World” si riveli comunque di maggior spessore rispetto alla precedente uscita.
La sensazione è che la freschezza dell’esordio sia andata definitivamente perduta, a scapito di una scelta compositiva che ha portato i The Howling Void a focalizzare l’attenzione su partiture di tastiera ripetute in maniera quasi ossessiva, con frequenti sconfinamenti nell’ambient (ne sia prova il brano di chiusura “Eleleth”).
Le tre lunghe tracce che costituiscono l’ossatura del disco presentano un andamento in fotocopia: un’affascinante parte iniziale, che si protrae per diversi minuti, lasciandoci sospesi fino all’epilogo nella vana attesa della scintilla, di un qualcosa che renda il brano memorabile.
Pur non avendo lesinato tentativi per penetrare nelle pieghe più profonde di quest’album e ricavarne le emozioni che solo questo genere sa dare, alla fine l’unica sensazione rimasta è stata quella d’essermi imbattuto in un lavoro pregevole sotto diversi aspetti ma incompiuto; a conti fatti finisce per collocarsi in una sorta di terra di nessuno privo com’è, da un lato, del dolente senso melodico degli Ea e, dall’altro, troppo atmosferico per avvicinarsi al tetro incedere dei Krief De Soli, tanto per citare due maniere diametralmente opposte di ma ugualmente efficaci di interpretare il funeral doom.
A Ryan sembra essere venuto meno ciò che gli era riuscito con “Megaliths …” ovvero la realizzazione di una comunicazione empatica con l’ascoltatore; è probabile, temo, che la strada intrapresa con “The Womb Beyond The World” sia quella definitiva ma, il fatto che il musicista texano sia stato capace di produrre un disco intenso e del tutto convincente solo tre anni fa, consente di sperare che quanto mostrato nelle due uscite successive sia riconducibile a un momentaneo calo di ispirazione e che i The Howling Void siano, in futuro, nuovamente in grado di stupire.

Author: Stefano Cavanna