The Sullen Route - Madness Of My Own Design (CD)

Review
Pest Webzine

Formed in 2008, Russian band The Sullen Route got to release its debut album only this year and of course the producer is Solitude Productions, a label that keeps impressiong with the quality and especially quantity of releases it releases. Back to the band, although a young one (both as a band and as individuals), it chose an Old-School path for their Doom Death Metal, meaning they use only traditional instruments (vox, drums, guitars and bass) and still manage to create some good melodic parts in their music. The mastering of the whole material could have been better, and I'm reffering to the sound balance, if listened with headphones (like I do), at a resonably high volume, it gets anoying and even disturbing at a point, but other than that it's good enough to let you discover this talented band. The vocalist, although not using varied tones, is the key point in their music (in my opinion), he gives a lot of emotion to the whole and I'm sure that if he starts to play a bit more with his voice in the future he'll do great things.
An album that I honestly recommend to all Old-School Doom Death followers.

Author: Adrian

Review
Kronosmortus
9/10
25.07.2010

BRIEF SUM: This album came to let us know the thing that we are afraid of, the thing that we complicate, however it is the part of our life. Eight songs, which show us the thing which every living is afraid of. The Death. Though only those should become the real antipodes to passing who accept it with courage and head high in this preordinated battle.

Az orosz csoda. Szerintem ez teljesen helytálló így, a legelején. Sőt, ezt fogom a továbbiakban is fejtegetni. Nos a banda számomra teljesen ismeretlenül került a „nagy kedvencek” közé, itt megjegyezném, hogy kellően válogatós vagyok doom/death vonalon. Vannak ugyebár klasszikusok, olyanok is, akik kevésbé azok, de magvaikban, magukban hordozzák a klasszikus igazi doom esszenciát, és vannak olyanok is, akik merész húzásokkal, újdonságot varázsolnak a műfaj klasszisai mellett, így kapván új erőre a műfaj. Nos, a TSR az utóbbiak közé sorolandó. Van egy „íze” a muzsikájuknak, amelyet igaz elég nehezen, de „definiálható”. Őszintén szólva, egyik cimborám hívta fel a figyelmemet még régebben a bandára, és egy gyors üzenet váltás után, úgy gondoltam, hogy magam is bele hallgatok eme finomságba. Szokásos „eljárás” után, vadul beraktam a lejátszóba, és közel egy órán keresztül részese lehettem a pusztulásnak, átadtam magam ennek az „orosz csodának”.

Nehezen emészthető az, amit a TSR ad. Nem csak a súlyos riffek, a lehangolt gitárok, a lassú cammogás (néhol azért a duplázó keményen oda játszik) miatt mondható el mindez. Nem. Ami kiváltképpen rideggé, de teljesen egyértelművé teszi a TSR zenéjét az a szöveg is. Annyira ritka az, amikor a szöveg és a zene totálisan sőt, mondhatni 100%-osan összejátszik, hogy az valami félelmetes. Ritka nagy „csodának” számít a ruszki gépezet e téren. Szóval a mondanivaló. Mindennek van lényege, és értelme (szerintem, ez most egy filozófiai közhely volt, és nyugodtan kövezettek meg) így hát a lemez lényege, nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy: elmúlás. Puritán haldoklás és halál. Semmi más. Semmi túlbonyolított felesleges sablon érzelmekkel megspékelt szöveg, semmi olyan, ami elfogadhatóbbá teheti azt, amit igazából nem kell üres fecsegéssel tarkított szöveggel köríteni. A halál egy egyszerű dolog, szintúgy a születés is. Mondhatni, a lemez egy utazás, amely az élet utolsó szakaszába röpít el minket, nyolc tételen keresztül.

Mindegyik dal egy olyan szituációt mutat be, ami kapcsolatban áll az elmúlással. Nem feltétlenül kell itt gondolni szuicid önmegvalósításokra. Az ember másként is megtud halni. Pontosítok, nem csak az ember. Utazás egy olyan világba, ahol az élet, mint egy megszokott jelenség, sosem élte fénykorát. Mintha egy olyan világba csöppentünk volna, ami másról nem szól csak arról, hogy miként lépsz be az agonizálás univerzumába, hogyan keveredsz ki onnan tébolyultan, és hogyan lehetsz részese annak, ami hozzátartozik minden élőhöz és élettelenhez. Amikor semmivé lesz minden, és tébolyultság után, sztoikus nyugalommal, de bátran adod át magad a félelmektől mentes, de a legtisztább „dologhoz” ami létezhet, a halálnak. A könnyed szomorú dallamok itt más lényeggel bírnak. Üdvözölik az ide tévedt hallgatót, és egy ceremóniával mesélik el az utolsó lépést, a megtisztulást, és ami utána van (utalás a Gates c. dal szövegére).
Üdvözöljük hát együtt halál komát!

Author: black_wizard

Review
Pavillion666
7.5/10
16.07.2010

Amateurs de doom…amateurs de death, voici The Sullen Route, groupe russe ayant signé chez Solitude Records, label surtout réputé pour dénicher des groupes de doom en particulier. « Madness of My Own Design » est le tout premier album de ce groupe-ci, premières compositions, première signature, premier effort…bref, du tout nouveau et l’on sait bien que les premiers essais sont parfois mal appréhendés et souvent ratés…que de clichés, que de préjugés car au final, les russes s’en sortent plutôt bien. Même si le tout se veut assez classique, basique, et peu original, le doom restant du doom, on peut dire que les compos restent malgré tout riches en harmonies. Bien que les principales ambiances soient pour le coup bien tristes, bien lamentés, sombres et surtout bien lentes, il faut noter que l’agressivité lancée par le death apporte une once de couleurs et de dynamisme, permettant à l’auditeur de ne pas se lasser en cours de route. Car la longueur des titres pourrait forcément nous permettre de décrocher au bout de plusieurs minutes d’écoute. Mais pour le coup non, puisque les différences de dynamiques nous empêchent de trop nous ennuyer pour nous proposer une musique parfaite en ambiance ou en fond, même pour se reposer, cela reste vraiment agréable au final.

Le titre introducteur « Dagon » nous mène sur la voix avec ce rythme lent et lourd, et ce chant grave, rocailleux et triste. Les guitares et les solos sont assez lamentés et le tout est assez pesant. Mais par pesant je ne dis pas que ce n’est pas bien, au contraire, je veux surtout parler de l’atmosphère lourde et oppressante, bien mise en musique, ce qui est vraiment intéressant.
Si « I Come With the Rain » plait par rapport aux rythmiques qui varient et le chant bien grave résonnant dans nos têtes, « Sullen Route » est instrumental et nous emmène dans les méandres d’une mélancolie sans égal. Déchirure, perte, décharnement…comme si vous quittiez quelqu’un que vous aimiez pour une période indéterminée…

« One Way for Burning » est le titre le plus long et l’épilogue de l’album, mais est incontestablement le titre le plus ennuyeux. Très linéaire et presque identique du début à la fin, je trouve que pour une fin c’est un peu raté mais bon, le morceau reste dans une optique mélancolique comme tout le reste …

Pour conclure, « Madness of My Own Design » reste un bon album dans le genre, tant par les harmonies que par la voix. Malgré quelques linéarités, l’ensemble reste soigné et précis, et bien appréhendé pour un tout premier opus. Les amateurs ne pourront qu’apprécier ce mélange de lourdeur, d’agressivité et de tristesse …

Author: Matai

Review
HardSounds
75/100
08.07.2010

I The Sullen Route arrivano da Volgograd, e come nella traduzione della scena russa degli ultimi lustri si dedicano al death/doom di stampo classico dispensando qua e là tocchi di originalità - arpeggi e parti armoniche vomitate come da corde arruginite che sanno di muffa e tabacco, che sanno di southern, si stenta a trovarne in giro. Ma al di là delle visioni personali, quanto meno assistiamo a potenti manifestazioni di personalità. E 'Madness Of My Own Design', loro debutto, ne dispensa a volontà in quantità industriali. Certo che i Paradise Lost della prima ora devono aver avuto un'importanza fondamentale nella formazione del quartetto - le scudisciate di Mackintosh ed Aedy hanno fatto scuola - così come, in secondo momento, anche gli Officium Triste hanno le loro "colpe", ma i brani seguono un percorso "personale" che si evolve in parte nel suono e nella cura degli arrangiamenti, puntuali quando necessari e funzionali come l'utilizzo di parti atmosferiche mai invadenti e sempre a sostegno dei brani dove, grazie anche al growl cavernoso ed intenso di Djaspam(?), si respira una sorta di vena orchestrale a dir poco primordiale. Un'altra realtà da tenere d'occhio, dunque, ancora una volta dalla Russia - ormai produttiva fucina di ottime band - che tenta di aprirsi le porte del mercato senza nessun compromesso, e carica di quel fascino ancestrale che rende unici fin da subito.

A brand doom star.

Author: Andrea Punzo

Review
Metal Maniacs
05.08.2010

This is the debut album of Russian band The Sullen Route and already is racking up some great reviews. Sadly the Russian Metal scene doesn’t get the recognition that it deserves and hopefully more artists like this one will continue to push it forward a bit more and thankfully a label like Solitude Productions and it’s off-shoots will keep it growing.

Marketed as a Death/Doom album and compared to the likes of Mourning Beloveth, Officum Triste, they create atmospheres as cold as an oncoming Ice Age and as immobilizing and gloomy as the anticipated approach of the reaper himself. No symphonic elements are used to create this mood of pure disparity, just the sullen guitar string arpeggios and the pain-filled growl of an almost suicidal mood. The Sullen Route makes a memorable impact on listeners with “Madness of My Own Design”, you can feel your body ridden with agony and exhaustion as you yearn for death and the solace of your lost love. Every chord will be another blow to your psyche as you spiral into the deepest hole of doom, the drums count out the rhythm of your dying heart as your soul begins to drift out of your soon to be empty and wasting physical mask, and you fall at the base of the gates of your destiny.

This is unbelievably powerful and deep stuff, and obviously not for the weak minded or hearted…menacingly entrancing and heavy and an absolute doom release to be looked into. Would appeal equally to fans of: Isis, Minsk, Mouth of The Architect, Centurions Ghost as it would those of Evoken, Skepticism, and Esoteric.

Author: Janet Willis