Woebegone Obscured - Deathscape MMXIV EP (CD)

Review
Doom-Metal.com
7.5/10
15.03.2015

Denmark's Woebegone Obscured formed in 2003 and have so far released two full length records, 'Deathstination' (2007) and 'Marrow of Dreams' (2013). Their latest, 'Deathscape MMXIV' came out last year (the title may be a giveaway) and is a long EP clocking in at 42 minutes and comprising three original songs, and two cover versions.

Woebegone Obscured straddle various subgenres on the Doom spectrum, with little bits of Death, Black, Funeral, Atmospheric and Avant-Garde doom all mixed together to create a sound that is familiar without feeling derivative and varied without generating mood whiplash.

If I were to take a lazy approach to summing up Woebegone Obscured's style, I think I would describe them as a doomier Opeth. Progressive song structures meander between Black Metal influenced sections with trem-picked distorted guitars and jazzier clean parts with nice interplay between arpeggios, lead guitars and melodic bass playing. The vocals are extremely varied with death growls, black metal screams and soaring cleans all present, often at the same time.

The clean vocals could possibly divide some fans. For the most part they are in key and sound fine, but do have moments where they seem to drift slightly. There is also something about the voice that catches the ear a little strangely. However, on the whole I do feel they work pretty well. There are a couple of moments when they really hark back to the classic '80s metal wail and I find it difficult not to raise my doom claw in the air and headbang a little.

For me, some of the finest moments on the record come when it is stripped down to just acoustic guitar and subtle keyboards such as on the end of the title track, and the entirety of 'While Dreaming in the Ethereal Garden'. This track in particular is beautiful and really shows the depth of Woebegone Obscured's songwriting. The other songs all contain moments like this in between the heavier sections, and I never really felt that any section had outstayed it's welcome before moving onto something else.

Production-wise the record has a bit of a 'classic' sound. It has a high gain, high mid guitar sound and is drenched in reverb throughout. It definitely goes for a Black Metal sound rather than a Death Metal one, but whilst the overall result is a little raw, it is on the polished end of the raw spectrum (I hope that makes sense!). I think the best word to sum it up is atmospheric, in a way that is often lost when the production becomes too polished. One negative comment I do have to raise is that the timing of the two rhythm guitars panned hard left and right is often a little bit out. This is generally not a problem, but to my (possibly overly trained) ears it is a little bit jarring, especially on the second track 'Catharsis of the Vessel'. This song very much depends on lots of chugging riffs, which end up sounding a little more like ch-chug and not CHUG. The whole thing would sound a little more powerful if this was fixed, but again this can lead to a record sounding sterile and overproduced, which would not fit the band's style.

On to the cover versions then. The first 'Call from the Grave' first appeared on Bathory's classic 1987 album 'Under the Sign of the Black Mark'. Woebegone Obscured's take on this song has been to pretty much play it straight, but at about half the speed. The song itself works ok at this tempo, but to be honest I find it very unsatisfying. The result is that nothing that made the band stand out on the three original tracks is present at all. I feel frankly any band could have taken the source material, played it half speed and it would have sounded pretty much exactly like this. Still, if the band wish to make a tribute to Quorthon then it is certainly not a bad one, and is much better suited to an EP such as this than a full length release.

The second cover song sees Woebegone Obscured joining the parade of Doom bands to have covered Dead Can Dance, with a version of 'Xavier' from 'Within the Realm of a Dying Sun' (as with the Bathory song, released 1987 – not sure if this is just coincidence or if this was a particularly important year to the members of the band). This fits much better with the standout elements of Woebegone Obscured's sound, with the original piano arrangement skilfully redone for acoustic and electric guitars. The clean vocals are at their best here, and though they can't live up to the exceptionally high standards of the original, they don't do badly at all, although the soaring highs do fall a little short. All in all, this is a very successful cover, capturing the original song well, whilst blending in the bands trademark elements seamlessly.

This is a solid release which has intrigued me enough to explore the band's back catalogue. It could be more powerful if it were a little tighter, and I don't think anything would be lost (and perhaps something gained) if the Bathory cover was dropped. A little bit more care could be taken during the recording process to ensure that the clean vocals are more consistently at their best. But these are reasonably minor complaints and definitely not something that should deter any fans of Dark/Extreme Doom from checking it out and making up their own mind.

Author: Kris Clayton

Review
Femforgacs
6/10
02.04.2015

Már jópár éve, hogy belebotlottam a dán Woebegone Obscured első, még 2007-ben megjelentetett, csúnyácska, amatőr jellegű bemutatkozó albumába, ami Deathstination névre hallgatott. Ugyan nem fedezték fel a black/death/funeral doom keverésének új megközelítéseit, mélységeit, egy nagyon hangulatos anyagnak tartottam a maga módján, főleg, hogy igazi underground sikátorokba kalauzolt el, ahol a műfaj kereteinek tiszteletben tartása mellett még némi kreativitást és egyéniségre való törekvést is fel lehetett fedezni. A folytatásban érkező Marrow Of Dreams (2013-ig váratott magára) már messze nem sikerült olyan bíztatóan, a monumentális dalméretek tartalommal való feltöltése kevésbé sikerült a négy fős társaságnak. Valamit mégis megláthatott/hallhatott bennük a Solitude legénysége, mert új EP-jük már az általánosan jó színvonalú doom produkciókra szakosodott kiadó égisze alatt jelenhetett meg.


A Deathscape MMXIV már messze nem az a piszkos, földalatti siratót tartalmazza, amivel indultak a srácok, a kép sokkal árnyaltabbá, letisztultabbá vált és a 20 perces kéthangos gitárpengetésből, ahova a Marrow idején jutottak, visszatértek a dalszerzéshez. Persze a stílus maradt, úgyhogy nyúlfaroknyi szerzeményekre most sem számíthatunk, a 3 új szerzemény és a két feldolgozásból álló kiadvány album hosszúsággal, bő háromnegyed órával kényezteti a búslakodásra érzékeny füleket. A problémák ezzel természetesen nem tűntek el végleg, a dalszerzésnél ugyanis erősebb az útkereső hangvétel, mint mondjuk annak idején a debütálásnál. Mély hörgéseket, nagysebességű kamerával rögzített videók aláfestéseként is használható lassú riffeket kapunk itt-ott egy kis károgással, akusztikus betétekkel, csellóval és síron túli, engem kifejezetten az Astral Sleepre emlékeztető tiszta énekkel, mindezek külön-külön még erősnek is hangzanak, de dalokká, vagy úgy egyáltalán egységgé nagyon nehezen állnak. A lemez nagy részét erőteljes melankólia hatja át, ritkán tudnak átlépni ezen a vonalon és nyitni a keményebb metal megszólalás felé, de amikor ezt megteszik, sokkal élvezhetőbbé, erősebbé válik az egész produktum. Például a címadó majd tíz perces monotonitása után a Catharsis Of The Vessel utolsó, húzós percei szinte életet leheltek az előzmények miatt kihűlt testembe. Az tiszta ének hiába gyönyörű és minőségi, az sem igazán tudott ébren tartani, mert igazi dallamokat nem sikerült összekalapálni hozzájuk (a már említett finn Astral Sleep köröket ver ezekre), ehhez egészen a While Dreaming In The Ethereal Gardenig kellett várni, ami a maga 4 és fél percével az egész kiadvány csúcspontja. Az első feldolgozás, a Call From The Grave az alapanyag (Bathory) miatt eleve jónak mondható, Quorthon 87-es lemezének témái belassítva is megállják a helyüket, az utolsóként felcsendülő Dead Can Dance feldolgozást pedig egyszer már elsütötte a Paradise Lost, ez pedig a Xavier c. dal. Bizonyítva ismerőseim körében népszerűtlen elméletemet, miszerint a Lost az egyik legtúlértékeltebb zenekar, a dánok feldolgozása, doomosított kiadása sokkal jobban tetszik, így a lemez második legjobb szerzeménye címéig jutott.
Végül nyugtázva, hogy a lemez legjobb dala egy alig 5 perces akusztikus dal és egy feldolgozás, már nem meglepő a pontszám. Ugyan a potenciál megvan a zenekarban és az ötletfoszlányok bőségesen úszkálnak a kialakított masszában, nomeg hangulatilag tökéletesen beleillenek a Solitude repertoárjába, azért kerekebb, erősebb dolgokat kellene az asztalra tenni még a kiadóhoz való felnövéshez.

Author: boymester

Review
Lords of Metal

Solitude Productions en de band heet Woebegone Obscured. Jawel, wederom een funeral death doom loot aan de boom. Ditmaal uit Denemarken en op 24 mei (Eerste Pinksterdag 2015) te zien op Doomsower Mark presents Pentecost Doom feat. Ophis (GER), Marche Funèbre (BEL) and Woebegone Obscured in Little Devil in Tilburg.

Wat meteen opvalt aan deze vijf nummers tellende EP is dat de drie eigen nummers een redelijk eigen gezicht tonen. Men weet de funeral en death doom elementen dusdanig samen te brengen dat je je op geen enkel moment zit af te vragen waar je het ook alweer eerder gehoord hebt. Op zich knap in dit, toch wel, verzadigde genre. De eigen nummers zijn spannend qua opbouw en houden de luisteraar scherp. Behalve die drie nummers komt er ook nog een cover van Bathory’s ‘Call From The Grave’ en ‘Xavier’ van Dead Can Dance voorbij. Ook al is te horen dat het geen eigen nummers zijn toch heeft de band er eigen draai aan weten te geven en klinken ze niet alsof ze niet op de plaat thuishoren.

Author: Marcel H.