HellLight - No God Above, No Devil Below (CD)

Review
Kaosguards

Les précédentes œuvres des brésiliens de HELLLIGHT m’avaient amplement convaincu, regorgeant d’un Doom Death certes classique mais parfaitement maîtrisé, rehaussé des mélodies hantées saisissantes et porté par un sens réel de la dramaturgie.

La monumentale introduction instrumentale et orchestrale installe d’entrée de jeu les éléments clés dans le dispositif du groupe. Prenant la suite, le morceau éponyme confirme qu’on ne déviera pas d’un Doom Death extrêmement sombre, pesant et lent, dont les seules stries lumineuses sont de poussiéreuses percées assurées par les claviers ou les parties de chant clair. Ces dernières posent par ailleurs problème car les lignes de chant sont par trop fragiles et vacillantes pour sonner de manière convaincante ; l’envie de varier le propos est certes louable mais autant s’assurer de la solidité des moyens mis en œuvre pour y parvenir.

D’autant que la remarque sur le chant clair vaut pour la suite de l’album. Heureusement, les compositions sont fortes, mettant peut-être davantage l’accent sur des ambiances gothiques, avec une mise en son légèrement plus aérée. Le groupe ne verse jamais franchement dans le Funeral Doom, même dans les instants les plus lourds, répétitifs et sévères. C’est d’ailleurs tout l’art et l’intérêt de HELLLIGHT de développer des cousinages avec le Funeral Doom et avec le Doom gothique, sans jamais tout à fait s’y résumer.

On saluera tout particulièrement sur cet album la qualité des solos de guitare, avant tout axés sur la mélodie et l’émotion ; à plusieurs reprises, ils illuminent les compositions (écoutez le final de « Unsacred » ou celui de « Legacy Of Soul »). Ces solos confirment la paisible mais notable évolution dans la continuité en cours chez HELLLIGHT, évolution dont on saura définitivement si elle est une réussite au prochain album.

Author: Alain Lavanne

Review
Femforgacs
9/10
01.08.2013

A metal világban 3 útirány van: nagyot robbantani a karrier elején és utána nyomni a reset gombot, vagy eleve csak füstölögni és eltűnni a feledés homályában. A harmadik út talán a legnehezebb és a kedvencem is egyben: a lassú fejlődés, érlelődés útja, ahol a végeredmény egy profi, kikezdhetetlen produkció. Ha mindeközben a műanyagosodás is elkerüli az adott bandát, akkor már dörzsölheti a markát a fémhúrok rezdüléseire oly érzékeny közönség.


Ezt az utat választotta nézetem szerint a Sao Paolo-i HellLight négyes fogata, melynek több, mint két órás pakkja még az első írásaim között szerepelt alanyként, mit ne mondjak, rendesen próbára téve a türelmemet. Nem kapott rossz értékelést a lemez, azóta is néha-néha bekívánkozik a lejátszóba. A zenekar háza táján nem változott sok minden, gondolok arra, hogy új kiadványukon sem számolták túlzottan a perceket, gondolva, ha bejön, úgyis meghallgatja a nagyérdemű. A lemezre visszatért az eredeti, eddig csak az első lemezen játszó Rafael Sade billentyűs is, de az alaphang és az irány természetesen ugyanaz maradt. A brazil fiúk a Solitude sírásó társulatába kívánkoztak, ami összejött nekik és most bőszen lapátolják a hantot a nyári melegben megaszalódott, limonádétúladagolásban elkárhozott testemre, kifejezetten élvezetes módon. Az irány marad a funeral/death doom metal, de ezen kívül rengeteg jelzővel lehetne még illetni ezt a zenei világot. Az általában nyers, Evoken közeli szárazságba /de komolyan, ők drótkefével simogatják a lelket/ burkolt műfajt érzelmekkel töltötték meg, amúgy újkori Ahab módra, beton riffek helyett inkább az epikus, emelkedett témák jellemzőek és az eddiginél többet szerepel a rendkívül érzelemgazdag tiszta énekhang is. Sok kellemes percet kínálnak a funeral közegbe illesztett, nagyon igényes gitárszólók, amik a Pink Floyd szerű elszállásoktól az egészen gyors tekerésekig képesek izgalmat hozni a zenébe. Sokszor a monoton menetelések alatt csak ezek tartják bennünk a lelket és mivel kilógnak a háttérből, teljes mértékben befogadhatóak és átélhetőek. A billentyűszőnyeg már kevésbé ötletes, de megfelelő nyomást tudnak kiváltani mellkas tájékon, a könnyedebb, de bánatos zongora pedig sokat hozzátesz a hangulathoz.
Ez a zenekar 4. teljes hosszúságú anyaga, amivel az én éves funeral doom listámról csak gyermeteg hibáik miatt fognak esetleg lecsúszni, ha akad vetélytárs. Az első hiba természetesen az idő. A remekül kivitelezetett, szuperdallamos, könnyfakasztó refrének és a karcosabb hörgések közötti időből lehetett volna faragni pár percet, sőt, az utolsó dal olyan mértékben vesz el a lemez értékéből a maga 14 percével, hogy egy az egyben kihagytam volna, még nélküle is órás játékidő felett lenne a lemez... Monotonitásra érzékenyek szemébe méretes karót szúrhat a dalok szerkezetének hasonlósága, a lemez folyamatossága. Nincsenek komolyabb ívek, csúcspontok, így esett meg, hogy a remek dalok közül végül a kis mértékben eltérő Legacy Of Soul lett a kedvencem. Komolyan, hidegrázós dallamokat csalt most Fabio de Paula a hangszálaiba, de a keményebb részeknél meg felpuhult. A gyomortájékról felbuggyanó, visszhangzó hörgést inkább a Saturnushoz hasonló, lágyabb kiadás váltotta fel, aminek folyamán csökken a kontraszt menny és pokol között, rontva az összképet. A legnagyobb és legfájóbb seb, melyen lassan bugyogva elvérzik ez a búbánatos kiadvány, az a hangzás. Amit most a Solitude elkövetett, az nem igazán díjnyertes. Nem a legfrappánsabb kifejezés, de ennél világosabban nem lehet kifejezni: a lemezt kiherélték. A dob élettelenül puffog, akár gép is lehetne, az egyébként remek gitártémák pedig teljesen életlenül, erőtlenül szólnak a lemez nagy részén.
Mindezek ellenére mostantól érzem, hogy oda kell rájuk figyelni, mert ha marad ez a fokozatos fejlődés, akkor már a következő albummal is nagyot alkothatnak. Más zenekarokhoz képest erősnek érzem a 9 pontot, de önmagukhoz mérten bőven megérdemelt. A lemezt nem csak a funeral doom rajongóknak tudom ajánlani epikus hangulata miatt, hanem bármely fémszívűnek, aki egy ilyen gyönyörűség segítségével akar hűsölni egy besötétített szobában. Itt meghallgathatjátok a címadót, a teljes lemez pedig elérhető a zenekar bandcamp oldalán.

Author: boymester