Ophis - Withered Shades (CD)

Review
Kronosmortus
9/10
31.07.2010

BRIEF SUM: Old-school style death/doom metal with the mood of shady graveyrads and dark caverns. Another valuable stuff from my favourite label.

Kedvenc kiadóm, a Solitude Productions ismét megörvendeztetett egy kiváló, értékes anyaggal. A német Ophis zenekar ismeretlenként indult nálam, pedig már két nagylemez és több mint tíz év zenekari tapasztalat áll a hátuk mögött. A rendkívül igényes, ezüst és fekete színekben játszó borító már önmagában egy művészeti érték. Régen találkoztam már a síri, sejtelmes hangulat ehhez hasonló megragadásával. A belbecs még nagyobb értéket képvisel, derült ki a lemez meghallgatása után.

Lassú, mélyre hangolt gitárdallamokkal indul a Halls of Sorrow, majd mennydörgéshez hasonlóan betör a ritmusszekció az emberi tudatba, hogy együtt vontassák tovább a halál lassú, dübörgő szekerét, melyen a kocsis pokoli hörgéssel szórja átkait Isten teremtett világára. Később belekerül egy gyorsabb rész is, sok blastbeat-el, de ezután minden hang elhal, és csak az éjszakai szél suttogása, valamint egy pergő dob monoton ütemei hallatszanak. Fokozatosan tér vissza az összes hangszer, egy egyszerű gitármelódiára ráépítve a folytatást.
A Suffering is a Virtue felépítésében hasonló, bár a dallamok itt annyira nem megkapóak, viszont van benne egy ikerhörgős rész, ahol a magas kicsit emlékeztet Varg Vikernes hagjára, ezzel megidézve a Burzum hangulatát.

Az Earth Expired nem gitármelódiával, hanem kőkemény riffeléssel indul. Persze ez is felveszi egy idő után a vontatottabb tempót, de az egész lemezen ez a szám közelít leginkább a korai black metal stílushoz. Egy kiállás után egyedül a basszus kezd játszani, és erre épül rá egy gitárdallam, majd később a riffelés. Befejezésként ismét egy gyorsabb, black metal-osabb téma következik. A Necrotic Reflections a leghosszabb track a lemezen a maga 15 percével. Talán ez a legkevésbé fogós dal. Itt is a vontatottság, az egyszerű gitárdallamok képezik az alapot, de valahogy kevésbé sikerült változatosságot csempészni az ütemek közé. Apró váltások vannak, de nem olyan erőteljesek, mint az ezt megelőzőekben.
A záró Halo of Worms disznóölés hangjaival indul, majd karcos, lassú doom metal riffeléssel zakatol tovább. Itt a leginkább korai My Dying Bride hangulata kerül megidézésre. Ez sem kiemelkedő szerzemény, de kétségtelenül benne van a doom/death stílus esszenciája.

Az Ophis-nak sikerült egy nagyon jó lemezt összehoznia, melyet bátran merek ajánlani bárkinek, aki fogékony az efféle sötét, földöntúli hangulatú anyagokra.

Author: gwanath

Review
Mtuk Metal Zine

Signed to prominent Russian doom label Solitude Productions, Germany’s Ophis offer up five lumbering slabs of utterly miserable doom/death in the traditional vein with their second full-length ‘Withered Shades.’ The songs balance elongated passages of brooding and claustrophobic riffs, relentlessly chugging up-tempo sections and dimly-hopeful moments of melodic catharsis dragged across runtimes of anywhere between ten to sixteen minutes.

Opener ‘The Halls of Sorrow’ starts with a stark and despondent clean guitar-line that could easily be from Bethlehem’s ‘Dark Metal’ album before plunging into some crushing, wounded and lethargic riffs whose style and momentum remind very strongly of Irish doom band Mourning Beloveth’s trademark sound. This is contrasted with to a warmer, sorrowful, meandering melody tinged with a Celtic air that makes the resemblance seem even more explicit, as do the pained-sounding guttural growls that accompany the music throughout. Just as the song begins to establish itself as a slow-burner however, it gears up for a few moments before suddenly launching into a dirty, up-tempo and catchy-as-hell groove that ambushes the listener with its urgency, the song then doubling in speed again as a passage of rumbling death metal kicks in, pitting wrenching, melodic hooks against relentless, clattering drums and reminding more than a little of the heavier side of My Dying Bride in the process. This bridge collapses as quickly as it appears, to be replaced by the sound of distant winds, a persistent martial drumbeat and delicate, quietly reflective strains of clean guitar, whilst anguished, rasped bellows creep in to signal the imminent return of leaden doom. Said weighty riffs then dutifully return, immediately recapturing the momentum built up before the bridge and running with it, embarking on another winding, reflective little detour before faithfully coming back to the main underpinning lethargic riff and hammering it home repeatedly, by which point it becomes hard not to imagine Mourning Beloveth scrambling for the nearest phone to call their lawyer. Whilst at first glance might seem legitimate to throw accusations of plagiarism in Ophis’ direction however, closer inspection reveals a band who display an impressive grasp of pace and progression, not to mention tone, that is evidently backed up with no little amount of passion, with the songs on ‘Withered Shades’ regularly brimming over with intense and cathartic emotion as a result. With this in mind then, it’s probably fairer just to say that the band are keen to wear their influences on their sleeve and get back to enjoying the miserable riffs instead.

Second track ‘Suffering is a Virtue’ takes the album in a different direction, trudging along in the gutter to the accompaniment of sinking harmonised guitars before rising up with a rousing riff that strides forwards purposefully with renewed vigour to an eclectic quick-march beat, the song plateauing with a dissonant and grinding little melody punctuated by hammering drums and tormented screams hurled skywards before it plunges back down the other side of the slope again, the mournful dual guitars pulling downwards once more as the song slowly winds back down to a stop. As a composition it’s pretty simple and predictable, but also immensely effective, gearing up and back down again in a gratifyingly inexorable manner that pitches fatalism and resignation against brief moments of reckless hope in the way that good doom should.

As the album continues it becomes evident that there is good progression not just on each song but across the album as a whole, which seems to be slowly losing its inertia as it goes on. Third track ‘Earth Expired’ starts with a brief, up-tempo outburst but quickly settles into a monotonous, funeral-doom-like pace with deep growls suddenly drained of emotion, and whilst the song does slowly regain its momentum via some menacing-sounding, chugging riffs firmly in the My Dying Bride vein alternated with surging, up-tempo passages and moments of frenetic melody, the majority of the song is given over to a mixture of sombre and drawn-out clean guitars and crawling and increasingly colourless riffs. The sense of the album’s lifesblood draining away increases further with subsequent track ‘Necrotic Reflection’, which starts off feeling moribund and takes an age to breathe, the vocals feeling more lifeless and the riffs more flattened than before, the song taking on a more funereal and dissonant feel in places yet ultimately revealing faint glimmers of warmth with the momentum seeming much more hard-won now but for one brief galloping peak. The song progression reminds of Mourning Beloveth once again, but less blatantly so than before, and is in any case superbly done. By final track ‘Halo of Worms’, the vocals have degenerated into deep ethereal grunts and the riffs feel increasingly cavernous and monotonous, staggering on for a prolonged period in a directionless fashion before descending into one last murky, lurching riff loaded with malevolent finality and dread and accentuated by a few last dying clean notes before fading into nothingness.

Whilst ‘Withering Shades’ offers up nothing that is really new, it’s an immensely gratifying and atmospheric listen with considerable depth and consistently excellent presentation, from the fluid compositions to the powerful, nicely-balanced production to the accompanying album-booklet, which comes on shiny silver acetate paper adorned with monochrome images of tormented faces expertly realised in stark oils. Whist it might display a persistent tendency to imitate others, ‘Withered Shades’ remains a commanding and intense listen that balances a masterful use of momentum with a murky, sepulchral atmosphere and plenty of raw emotion, ultimately culminating in an underground gem of an album despite its flaws.

Author: Ross Taylor

Review
Pavillion666
7.5/10
15.07.2010

Ophis nous vient d’Allemagne et nous fait…du doom/death métal.
Et cela se sent dès les premières notes du premier titre de l’album : rythme lent et lourd, guitares oppressantes et riffs tristes, chant grave et torturé…voici ce que vous avez au menu en écoutant ce nouvel album nommé "Withered Shades".
La pochette en elle-même est le reflet parfait de l’opus en question : des tons grisâtres, ternes, comme symbole d’une certaine vacuité et d’une certaine mélancolie. Le bonhomme aussi semble totalement décharné et cruellement rongé par les remords et les regrets …

La production est moyenne, sans doute pour renforcer ce côté doomesque, si aérien mais pourtant si écrasant. Cinq titres composent cet album, cinq titres longs et remplis de peine, cinq titres tristes et sombres, lourds…Prenez votre courage à deux mains pour vous plonger dans les ambiances terribles et parfois dynamique de Withered Shades. Car à certains moments, le death prend le dessus, si bien que le rythme s'accélère d’un coup et que tout devient alors moins pesant. L’alternance des riffs tantôt death tantôt doom est assez intéressante. Quand le tout redevient doom, un riff long, presque interminable, empli l’atmosphère, comme représentant d’une peine quasi éternelle.

« The Halls of Sorrow » peut prendre aux tripes, notamment lors de l’espèce de marche funèbre, où les guitares nous jouent une mélodie des plus tristes, accompagnées de roulements de batterie. Quand la basse arrive, tout devient encore plus sombre, et nous voilà perdu dans un océan de noirceur. « Necrotic Relfexion », lui, est un des titres les plus écrasants, tant par la lourdeur des guitares que par le chant, désespéré, grave, sombre.
Un album pour tout amateur de tristesse et de désespoir !

Author: Matai

Review
Metal.de
9/10
13.07.2010

Stillstand kann tödlich sein! Der Meinung bin ich im Allgemeinen auch, aber es gibt Bands, die können scheinbar problemlos an ihrem Stil festhalten, ohne sich selbst zu wiederholen. Bei OPHIS war das schon der Fall, als "Stream Of Misery" als Nachfolger der EP "Nostrae Mortis Signaculum" erschien und mich trotz geringer Entwicklung in den Bann zog. Mit "Withered Shades" geht man nun das Risiko ein, auf dem zweiten Langspieler auf der Stelle zu treten.

Großartige Veränderungen lassen sich im Stil der Hamburger wieder nicht feststellen. Allerdings beweist gleich das Monstrum von Opener "The Halls Of Sorrow" wie genial ein beinahe 15 Minuten langer Song im OPHIS-Gewand sein kann. Es werden gerade so viele Details eingestreut, dass der Song nicht langweilig wird, aber noch genügend Monotonie geboten, damit man die Tristesse des Songs wie eine schwere Last auf den Schultern spürt. So geht es eigentlich auf dem gesamten Album. "Withered Shades" setzt sich aus dunklen, tonnenschweren Riffs und gezielt eingestreuten bekümmernden Leads zusammen. Die tiefschürfenden Emotionen, die "Withered Shades" verströmen, dürften so mancher Suicide Black Metal Band die Tränen in die Augen treiben. Denn entgegen der oftmals langweiligen und oberflächlichen Darbietung menschlicher Depressionen erwecken OPHIS neben Authentizität auch das Gefühl im Hörer, dass dazu führt sich, in der Platte zu verlieren, den endlos zäh dahinfließenden Songs zu lauschen, in den dynamischen, zermalmenden etwas schnelleren Parts zu versinken und sich vor den tiefen Growls und dezent verwendeten Screams wegzuducken. Dabei spielt der Sound ebenfalls eine gewichtige Rolle, denn für eine Doom Platte gibt es nichts besseres, als wenn die Gitarren einen zerdrücken, die Leads aber genügend Spielraum bekommen und das hallende Schlagzeug den Eindruck eines modrigend Kellers vermittelt – das steht dem Album perfekt.

"Withered Shades" ist das bisher Beste aus dem Hause OPHIS. Das soll in keinster Weise die vorangegangenen Veröffentlichungen herunterspielen, aber auf ihrem zweiten Werk stimmt so gut wie alles. Die Gefühle, die das Album erwecken kann, wenn man sich darauf einlässt, sind derart ergreifend, dass man sich kaum entziehen kann, und wer sich bei den Gitarren in "Necrotic Reflection“ nicht innerlich dem Tode nahe fühlt oder zumindest vor Verzückung ob solch genialer Momente sprachlos ist, der sollte sich weiter an seinen Kinderzimmer-08/15-Black Metal Ritzereien weiden.

Author: The.Beaver

Review
Metal Maniacs
03.08.2010

Another new arrival from the heavy leaden hearts over at Solitude Productions, this sophomore full-length release by highly praised German Doom band Ophis is a more classic doom metal sounding album than The Howling Void and other label mates, although no less gloom filled or heavy. This is definitely one of my favorite new Doom metal scores.

The length of the tracks are yet again the roughly fifteen minutes of pure and unbridled abysmal gloom and lead-like chords, but where others go more into this trance-like sloth fog of emotional and symphonic elements, Ophis likes to throw in some great riffs and melody with speed in places to add a bit more metal throttle and momentum to this beast. Honestly, most of this release is a return to a fathomless and abysmal Doom metal sound that will equally appeal to fans of: Candlemass/Solitude Aeturnus/ Solstice/Mael Mordha/Centurians Ghost; as it will to the funeral doom crowd, for it still predominantly remains as slow as a glacier gliding across the bottom of the ocean, but the dreamy feel is gone in favor of massive riffs heavier than the gravitational pull of a nearly dead star about to implode into a black hole. The vocal style is very much the hollow and foggy growl heard from bands like Esoteric, Skepticism and Ahab, sounding as if they are a calling from some inhuman beast or mythological creature entrenched miles beneath the Earth.

Regardless of how you like your doom or metal, Ophis will satisfy the craving for absolute despair and the haunting of one’s soul, as you ache with eternal pains and crawl across your existence toward the end. This just came out and has already been on constant rotation with me, I can’t seem to escape its pull as it’s equally hypnotic as it is heavy. You’d be doing yourself a major disservice to not check into this release. It’s diverse, heavy, melodic, and will appeal to fans of anything just mentioned. “Withered Shades” trades in the funereal and isolationist feel for a more narrative feel of something Lovecraftian or even Tolkien, like a giant basilisk or serpentine creature deep within the bowels of the Earth doomed to lurking and slithering along for all eternity in search of an escape.

Author: Janet Willis