When Nothing Remains - As All Torn Asunder (CD)

Review
Femforgacs
7.8/10
17.06.2012

A svéd trió pár éve létezik csak, és ez az első lemezük. Igazából ez az egyik legtovább halogatott promós lemez, amit eddigi nem túl hosszú 'forgácsos pályafutásom során sikerült bevállaljak cikkírás céljából. A doom egy nagyon érdekes műfaj, mert számomra a végzetek zenéje. Ha jól meg van csinálva, "kivégzet" lesz belőle, mivel a lelkem legmélyéig lekavarog, viszont, ha rosszul, akkor felbosszant egy kicsit, vagy halálra unom magam tőle. Így voltam a The 11th Hourral is időnként, bár az átbillent végül a pozitív oldalra - igaz nem lett belőle maradandó hallgatnivaló. Ed Warby kiváló dobos, a legnagyobbak között tartom számon (ő üt ugyebár a Gorefest lemezeken hihetetlenül gyors és nehéz, emellett veszettül húzós témákat), viszont gitáros/énekesként... Tud gitározni, és énekelni is, csak korántsem olyan izgalmas, mint a dobjátéka. Szóval a When Nothing Remains zenéje először is nagyon hosszúra sikerült, amit én ritkán rovok fel negatívumként, csak itt tényleg azt érzem, hogy a végére már kifullad a dolog, másrészt nehéz volt eldöntenem, hogy kivégez a szépségével, vagy eluntat az egysíkúsággal és a fantáziátlansággal.




A sok hallgatás végülis segített ezt eldönteni. Sikerült eldöntenem, hogy nem tudom eldönteni, és valószínűleg soha nem is fogom tudni. A műfaj eleve szimpatikus, így a középérték 5-höz képest elmozdult a produktum mondjuk egyel pozitív irányba (kapitulálnék, miszerint ez elfogultság), viszont a bűvös nyolcason nem engedhetem fentebb, mert nem fogom hallgatni többet. Egy sokkal inkább doomfüggő ember viszont szerintem szeretni fogja, így még húzom felfelé.
Kicsit részletezzük ezt a lemezt hát!
Először is az a gondom vele, hogy nincs igazán szellős téma rajta. Majdnem mindig szól minden hangszer, és mindig minden ugyanazzal a dinamikával. A harmadik dal közepéig kell várni némi halkulásra, ami a doom lemezek sajátsága miatt csak a huszadik perc környékén következik be. A szinti, mint atmoszférát teremtő eszköz, természetesen nagyon jót tesz mindenféle doom alfajnak (sőt, véleményem szerint bármilyen zenének), és itt is segít, csak néha már túl sok vagy statikus. A basszusgitár nagyon jól szól, és összességében minden nagyon jól szól, már-már túl jól. Hiányzik a hangzásból számomra egy kicsit az ösztönösség. A hörgés és az ének oké (előbbi eléggé egydimenziós), erőteljes, ez a lemez már szinte idegesítően tökéletes. De a legnagyobb bajom, az, hogy elég ritkán jönnek csak elő valódi emlékezetes és egyedi dallamok, a svédek eléggé a biztos lovat óhajtották meglovagolni, vagy gonosz éllel szólva ennyit tudnak.
Az első dal, amit szinte az elejétől a végéig élveztem, a negyedik Mourning Of The Sun. Itt be lett lőve a légkör, olyan egy kicsit, mintha az Amorphis Tales from the Thousand Lakes lemezét összegyúrtuk volna Ed Warby fentebb említett doom bandájával.
Hangszeresen nincs kit kiemeljek, de ez a műfaj nem is erről szól, az arányok tökéletesek, senki sem lóg ki, illetve nem adja alább annál, ami elvárható.
Aztán a Her Lost Life hallgatásakor vált számomra egyértelművé, hogy ez is azon lemezek egyike, amelyeket végig kell hallgatni ahhoz, hogy összképet tudjunk nyújtani, mivel a végefelé emelkedik a színvonal. Ebban a dalban például nagyon ügyesen megszerkesztett dallamfelmenetelt hallhatunk a refrénben.
A címadó tétel pedig már-már funeral doom tempóig belassul, ami megint csak jót tett nálam az összértékelésnek. Itt, és egyedül itt éreztem azt, hogy bátrabban álltak neki a komponálásnak, minden elvárást lesajnálva. Remélem, hogy lesz még lemezük, és hogy azon ezt az irányt óhajtják inkább erősíteni (elvégre ez adta az anyag címét).

A Solitude sajátja, hogy csakis minőségi bookletekkel hajlandó megjelentetni az anyagait, ezzel ezúttal sincs gond, a festmény tartalmaz bizonyos műfaji kliséket, de némi humor is meg van benne bújtatva. Jó ránézni, a kidolgozás pedig bámulatos.
Összefoglalva, egy megbízható színvonalat hoz ez a zenekar, de túl nagy meglepetések nem fognak minket érni. A kilencvenes években még biztos hátast dobtam volna tőle, és aki először hall doom metalt, az szerintem ezt meg is fogja tenni. Veterán doomsterek (amilyen én semmikép sem vagyok) viszont szerintem nem fogják az alapművek közé sorolni, mert ahhoz több olyan momentum kéne, amit pozitívumnak hoztam fel. Egy szimplán jó lemez ez mindössze.

Author: Nagaarum

Review
Hymnes Funeraries
8.5/10
23.05.2012

When Nothing Remains is a project founded by members of famous Swedish band Nox Aurea, a project where the clean vocals are being performed by Johan Ericson (Draconian, Doom:VS and Shadowgarden).

When you have this kind of persons in a band you can’t expect less than a very professional album.
“As All Torn Asunder” is an album where experience really makes its presence felt and in a somewhat ironic way, it brings a fresh air in the doom metal scene, counting on more classical approach. What’s this approach; it’s all about emotions, gloomy emotions, a deadly marriage between melancholy, longing and love.

Love? … Yeah, I could say that “As All Torn Asunder” has a very “romantic” touch, something that reminds me a little of My Dying Bride (especially on the lyrics part) and if we are here, at this subject, there are also some similarities with Draconian, Lethian Dreams, some songs go in that direction … not sure if it has anything to do with Johan Ericson (Draconian, Doom:VS) … The album is a very atmospheric, dark-romantic and melodic doom.

I will not go into “technical” details because the album is made by professionals with a solid background in the doom metal scene, they know their stuff. A thing I must say, the guitar is very sorrowful and melancholic, probably the most haunting element on the entire album. The clean and harsh vocals are also very well mixed in.
“As All Torn Asunder” has almost everything, very profound intros - “Embrace her pain”, aggressive rhythms and passages – “Her life lost”, a dark-romantic atmosphere - “As All Torn Asunder” and a very mournful outro.

It is not an album that will break the barriers in terms of innovation , but it certainly is an very well done album, an album full of emotions and a superb cover.

Author: Zamo

Review
Kronosmortus
9/10
28.04.2012

The musical conception behind the awesome cover art hides a grim world full of sadness and pain. The slow and hymnic compositions lure the listener with melodies of rattling and sometimes clean vocal. The dark beauty of the album calls you like the songs of nymphs to have a dip in this mournful world while the whirl of songs grasp and pull us deeper and depper.

A svéd When Nothing Remains a semmiből felbukkanás művészetét űzi. Bár a csapat két éve alakult, mindenféle előzetes demó nélkül most teszik le elénk bemutatkozó lemezüket, aminek sötét romantikát árasztó borítójának King Diamond biztos egy teljes lemezt tudna szentelni. Peter Laustsen gitáros annak idején a Nox Aurea-ban is játszott, talán ennek köszönhető, a két csapat közti számos hasonlóság. Gondolok itt a fantáziadús borítókra, és a zenei stílusra, ami a himnikus doom/death irányzat. A lényegi eltérés a vokálok terén van, míg a Nox Aurea-ban a ráspolyos hang női vokállal osztja meg a versszakokat, addig itt csak néha tűnik fel színező jelleggel egy tiszta férfihang.

A kilenc tételből álló költemény 70 percet emészt fel. Méltóságteljesen hömpölyögnek a dalok, nincsenek túlbonyolítva, egyszerű riffekre épülnek, így az énekre nagyobb szerep hárul. Szerencsére a borongós dallamok szépen végigvezetnek a művön. A hagyományos hangszerelés kiegészítődik egy billentyűs hangszerrel, ami legtöbbször csak hangulatfokozásként szerepel, hogy a zene teljesen kitöltse a teret, de néha pár zongoradallammal teszi izgalmassá a tételeket.

A nyomasztó, depressziós, sötét atmoszféra nem csak zeneileg, hanem a szövegek által is rátelepszik az emberre. A kezdő Embrace Her Pain már alacsonyra teszi a hangulatot, de a folytatás a The Sorrow Within még ezt is képes alul múlni. A sűrű zenei áradat néha megpihen, hogy teret adjon a zongorának, de az emberre telepedő bánat így még lélekbe markolóbb. A fő gitárdallam ad az egész nótának mégis némi pátoszt, a végére oldásként a tiszta ének és a lábdobok lehelnek életet az elalélt hallgatóba. Ezek így együtt a lemez egyik csúcspontját adják.

A Portrait of the Dying az eddigiekhez képest lendületesen indít, csak a refrénre lassít be. A közepén lévő nyugis részben a tiszta ének mintha női énekhanggal lenne színezve. Ez a háttértevékenység jellemző rájuk, a dal további részében szinte csak érezhető, de nehezen megragadható billentyűdallam egészíti ki a gitárokat.

A Mourning of the Sun személyes kedvencem. Ez egy direkt dal, A kezdő zongoradallamot a gitár váltja fel. A verze lassan épül fel a szövegmondásos bridge-ig, ami a zseniális refrénbe torkollik. Itt a hörgős vokál viszi a dallamot, de mellette ott a kórus, ami az atmoszféráért felelős. Nagyon ünnepélyes, és egyben nagyon bánatos, de a cím alapján nem is várhatunk mást.

Az ezt követő Solaris egy rövid instrumentális tétel. Ez a rövidség amúgy nem meglepő, mert igazi gitárszólót nem lelni a dalokban. A Solaris sem a gitárokra épül, hanem a zongorára. Valójában az ezt követő Her Lost Life felvezetőjének tekinthető, mert utána szinte berobban a kezdő riff. Ennyi nyomasztó dallam után jól jön a lemez szintjéhez mért lendületes sodrás. Bár a szöveg továbbra is súlyos marad, de zeneileg picit fellélegezhetünk. A középrész leállása és szövegmondása az elején emlegetett King Diamondot juttatja eszembe. Bizonyára a borító miatt szeretném mindenáron benne látni, zeneileg nincs sok közük egymáshoz.

Az In Silence I Conceal the Pain egy szép, lassú dallammal indít. A második verzénél lesz érdekes a nóta, itt ugyanis a szokásos hosszan kitartott riffek helyett szaggatott, tompítottakat használnak. A lassú ének és a pattogós kíséret remek kontrasztot ad. A háttérben a zongora helyett vonósok tűnnek fel, akiket a leállásokban jól lehet hallani.

A címadó a picit több mint tizenhárom percével a lemez leghosszabbja, bár a többi tétel sem panaszkodhat. Ilyen esetben a lemez esszenciáját várom a daltól, hogy benne legyen minden, ami jellemző az egész albumra. Hosszú zongorás felvezető után végre belecsapnak a gitárok a lassú riffelésbe. A háttérben szintetizátor harmóniák töltik ki a teret, ami helyet ad az emberiség elmúlásáról szóló éneknek. Aztán már a zajok sem számítanak, nincs ki felfogja őket, pár ismétlődő hang marad, majd belép a tiszta ének. Ez a rész az Atlantean Kodex utópisztikus hangulatát idézi meg. Zseniális. Ekkor mindig eszembe jut, hogy kaphatna nagyobb teret, de nincs idő ezen elmélkedni, mert gyorsan visszatérnek a gitárok és a death-es ének.

Ezek után már csak a könnyek maradnak, vagyis igazából az sem, hisz nem lesz senki, aki gyászolja az eltűnt emberiséget, de egy rövid lezárás erejéig mégis, mert valójában ez már egy másik történet. A visszhangos üres térben csak ének és egy megbúvó zongora búcsúztatja a lemezt.

Hallottam már hasonló stílusban fogant műveket. Itt tehát nem valami új dolog feltalálásáról van szó, hanem nagyszerű dalokról és olyan atmoszféráról, aminek a felépítése a svéd srácok zenei nagyszerűségét mutatja. Nem könnyű lemez, minél jobban beleásod magad, annál nagyobb bánat telepszik rád. De az album hagyja magát, mutatja sötét szépségeit, vonz magához, hogy mártózz meg benne, ha pedig megtetted, ne csodálkozz, hogy az örvénye a mélybe húz.

Author: Saint-Savin

Review
Metal Italia
6.5/10

Un classico album targato Solitude Productions. Sappiamo già cosa aspettarci quando arriva in redazione il promo di una nuova band messa sotto contratto dalla sempre più attiva etichetta russa: doom-death metal. Naturalmente, nemmeno i When Nothing Remains fanno eccezione, inserendosi senza indugi nel suddetto filone con questa loro prima opera sulla lunga distanza, “As All Torn Asunder”. Nel progetto sono coinvolti ex ed attuali membri di piccole realtà black-death svedesi come The Cold Existence e Algaion, raggiunti in questa occasione dallo “special guest” Johan Ericson (Draconian, Doom:VS, Shadowgarden), il quale si occupa di cantare le parti di voce pulita. Potremmo probabilmente partire da qui per spiegare come mai il disco ci abbia convinto, ma non del tutto: i versi affidati a Ericson risultano infatti piuttosto piatti, quasi incapaci di disegnare linee melodiche seducenti. Anche il timbro del Nostro, inoltre, in quest’occasione appare quasi più adatto a un contesto doom classico, piuttosto che a uno ruota attorno anche ad elementi gothic e death metal. La prova di Ericson suona un po’ troppo squillante, non mesta a sufficienza per sposarsi bene con delle trame malinconiche come quelle care ai When Nothing Remains. Facile insomma dedurre che le tracce che ci abbiano maggiormente stuzzicato siano quelle dove è prevelantemente il cantante/screamer Jan Sallande a tenere banco e dove la proposta raggiunge un bel compromesso tra un senso di abbandono e pura cattiveria, portando alla mente gli Swallow The Sun degli inizi e i soliti My Dying Bride. In particolare, brani come “The Sorrow Within”, “A Portrait Of The Dying” e “Mourning Of The Sun” – praticamente la prima parte della tracklist – dimostrano di avere una marcia in più rispetto agli altri, sia in termini di forma che di sensibilità. Il resto del lavoro si muove invece tra alti e bassi, con episodi a volte un po’ dispersivi e altri in parte guastati dalle succitate clean vocals. Complice anche una resa sonora curata e un bell’artwork, resta tuttavia l’impressione di avere a che fare con una band tutto sommato solida e che sa come districarsi in questo genere. Non sono (ancora?) ai livelli di The Foreshadowing o Novembers Doom, ma i When Nothing Remains potrebbero allettare chi ha perennemente fame di down-tempo in chiave gotica.

Author: Luca Pessina

Review
Metal.de
7/10
13.04.2012

Mit der schlichten wie unmissverständlichen Intention, traurigen und tiefschürfenden Doom zu kreieren, wurde dieses Unternehmen vor gut zwei Jahren von den schwedischen Musikern Peter Laustsen und Jan Sallander gegründet. Beim Komponieren des vorliegenden Debüts waren der ehemalige NOX AUREA und momentan noch immer zeitgleich bei THE COLD EXISTENCE und RIMFROST aktive Peter und sein "Partner in Crime" Jan (ebenso bei THE COLD EXITSTENCE) noch als Duo am Start, in der Zwischenzeit aber scheinen WHEN NOTHING REMAINS gar Ambitionen zu zeigen, auch live aktiv zu werden, sind doch mit Jonas Toxen und Johan Ericson (DRACONIAN, SHADOWGARDEN), sowie Basser Tobias Leffler im Laufe der Aufnahmen einige Musiker rekrutiert worden, die nunmehr obendrein auch den Begriff "Band" zulassen.

Ihrer gemeinsamen Vorliebe für gepflegte Lava-Sounds konnten die Protagonisten während des Songwriting-Prozesses freien Lauf lassen, wenig überraschend also, dass wir mit Ausnahme des kurzen Zwischenspiels "Solaris" und des Rausschmisses in Form von "Outro - Tears" ausnahmslos monolithische Monumentalepen in Slow-Motion vorgesetzt bekommen. Geradezu manifestierend ob der folgenden guten Stunde Spielzeit kredenzt man mit "Embrace Her Pain" einen Opener, der durchaus auch den jungen SWALLOW THE SUN zu Gesichte stehen hätte können.

Generell lässt sich festhalten, dass die Schweden des Öfteren über die Landesgrenzen hinaus zu ihren Nachbarn geguckt haben, um sich inspirieren zu lassen, sind doch im weiteren Verlauf durchaus auch BLACK SUN AEON als Referenz zu vernehmen. Doch auch Vergleiche zu heimatlichen Formationen sind hier angebracht. Vor allem in den Ultra-Long-Tracks "The Sorrow Within" und dem Titelsong sind die frühen CANDLEMASS unüberhörbar, auch wenn man hinzufügen muss, dass hier nur das Riffing selbst sowie die Intensität gemeint ist. Der zumeist gegrowlte Gesang dagegen lässt WHEN NOTHING REMAINS eher in Death/Doom-Gefilde im Stile der frühen MY DYING BRIDE abdriften.

Tiefschürfend, atmosphärisch wirkungsvoll und phasenweise regelrecht unterkühlt, so kommt die Chose dieser Schweden daher. Kurzum: Ein geradezu klassisches Herbstalbum, das uns hier kredenzt wird. Wobei: ganz so "unherbstlich" ist der April ja nun bekanntlich auch nicht.....

Author: Walter.Scheurer