Station Dysthymia - Overhead, Without Any Fuss, The Stars Were Going Out (CD)

Review
Iye Zine
8.5/10
22.07.2013

Dire Siberia e rabbrividire per un attimo anche in piena estate è un tutt’uno, così come lo è immaginare che i musicisti provenienti da quelle parti possano essere naturalmente predisposti a sonorità tutt’altro che solari. Luoghi comuni a parte, gli Station Dysthymia da Novosibirsk, con questo loro splendido secondo disco, si pongono all’attenzione degli appassionati di funeral doom, collocandosi sulla scia dei magistrali Esoteric. L’accostamento con la band britannica invero non è causale, se pensiamo che Greg Chandler ha curato in prima persona la resa sonora di Overhead, Without Any Fuss, The Stars Were Going Out. Va chiarito subito che il riferimento agli Esoteric ha la sola funzione di fornire un termine di paragone più o meno attendibile a chi si vuole avvicinare a questo monolitico lavoro: in realtà il sound dei siberiani possiede una propria peculiarità anche se, in una band di formazione relativamente recente, la presenza di influenze più o meno significative va a maggior ragione tollerata. Il disco trae il suo lungo titolo dal romanzo di Athur C.Clarke “I nove miliardi di nomi di Dio” e questo, in qualche modo, indirizza anche le tematiche fantascientifiche che permeano il lavoro: ovviamente non è difficile immaginare che, anche nella visione dei nostri, il futuro del genere umano sia tutt’altro che roseo. Un’ora e dieci di ritmi pachidermici si abbattono su chi possiede la passione e la pazienza per ascolti di questo tipo: la prima, mastodontica traccia intitolata A Concrete Wall dura quasi trentacinque minuti e, da sola, basterebbe e avanzerebbe per definire questo lavoro un must per gli habituè del genere. Nell’occasione, lo stile degli Station Dysthymia non mostra la pur minima apertura a passaggi melodici basando tutto sulla profondità dei suoni e sull’impatto ossessivo capace di infrangere qualsiasi tentativo di resistenza psichica: l’ultimo quarto d’ora del brano è qualcosa difficile da descrivere, tale è lo straniamento che è in grado di provocare. La successiva Ichor non è assolutamente da meno, anche se ci viene concesso di intravedere qualche fioco bagliore di luce, grazie a una tastiera che talvolta riesce a farsi timidamente largo tra il cupo riffing delle chitarre: francamente un brano splendido che, in virtù di una durata dimezzata rispetto alla traccia precedente, sembra persino dotato di un (relativo) dono della sintesi. Il finale è riservato a Starlit, suddivisa in due parti , nella quale un’aura malinconica attenua non poco i toni claustrofobici che, fino a questo punto, avevano contraddistinto il disco: una conclusione degna per un’opera di grandissimo pregio, che ci consegna un’altra band in grado di affiancarsi a pieno titolo ai nomi di maggior spicco della scena funeral.

Author: Stefano Cavanna

Review
Femforgacs
10/10
06.09.2013

A funeral doom műfajjal (is) eléggé később ismerkedtem meg, ahogy még egy pár extrém metal műfajjal, így az ilyen zenék feldolgozása terén inkább a 70-es évek elvont kísérletei nyújtanak számomra támaszt, illetve adnak segítséget, amikor kategóriák, stílusok megállapítására merészkedek. A régebbi forgácsolók, most valószínű nevetnek, mert pontosan tudják, hogy mire is gondolok.
A funeral doomnak is van egy oldalhajtása (ahogyan szinte mindennek), ahol nem csak a kötelező műfaji elemek bája jelenik meg (extrém lassú tempó, mély gitárok és mély hörgés), hanem esetleg atmoszférikus elemek, pszichedelikus csilingelés, esetleg dallamos ének. A gyakorlott és trv funeral fülűek, erre lehet, azt mondják, hogy a műfaj szoptatós sarjadása, és csak arra jó, hogy a mainstream irányába billentse el ezt a zenét. Én viszont egyáltalán nem így látom, vagy mondjuk arról lehet szó ismét, hogy a keményvonalas hallgatóság érzéketlen a kísérleti elemekre.

A Station Dysthymia zenéjében találunk ilyen koszfoltokat, tehát egy nagyon kevés dallamos ének, szintetizátor, és a reverbes gitárcsillámok is előjönnek, ezzel a sötét bitumen viszkózusságát nagymértékben lecsökkentve, az akusztikai dolgokat élvezetesebbé, izgalmasabbá téve.

Az a tény, hogy a lemez első dala közel 35 perces(!), tükrözi a trendekkel való szembeszegülést, az pedig, hogy simán végighallgatható, és nem leterhelő, a jó kivitelezés eredménye. Mondtam, hogy oroszok? Nem, de ezek után azt hiszem elmondtam azt, ami a leginkább közrejátszik abban, hogy kiváló az anyag. Lefordítom, hogy ne tudjanak belekötni, kedves kritikusaim: az oroszok és a szlávok általában bitang jó funeral és kísérleti (post) doom zenéket csinálnak (Ea, Septic Mind, Odradek Room), de nem azt mondom, hogy csak ők. És nemcsak jókat, hanem jellegzeteseket, felismerhetőeket. A Station Dysthimia zenéjében viszont hallok Esoteric hatást is, ami azt jelenti, hogy hangzásában, témáiban valamelyest híd a kelet és nyugat között. Sőt! Bár a nagy kedvencem, a német Valborg ennyire nem ellazult társulat, az ő művészetükkel is hallok némi rokonságot.

A legjobb pillanatok számomra az első dalmonstrum rendkívül elnyújtott, de okosan építkező befejezése (a 22. perctől) és a 16. percben belépő finoman torzított (overdrive) gitárjátéka. Aztán a második szerzemény szintén végefelé feltűnő málházása (Ichor - "csak" tizonnyolc és fél perces), azzal a húsba hatoló templomi orgonával. A Starlit - A Rude Awakening tételben pedig a végefelé hallani egy meghökkentő hangnemváltást, ami után hirtelen begyorsul a dob, ezzel megintcsak meghökkentő fordulatot ütve a szuperlassú zenébe. A Starlit második részében meg molekulakergetős szintetizátor-gurgulákba süpped bele a minden-mindegy hangulatot árasztó döngölde.
A dalok szövegvilága gyakran a halál utáni élet témáit feszegeti,

Jellemző rám, és még sok társunkra, hogy a Hangpróbán tekerünk, mint a barom, gyorsan lefuttatunk egy lemezt, ami miatt csak felületesen hallgatjuk meg, így a tényleges értékekre nem tudunk odafigyelni. Persze a Hangpróbának nem az a célja, hogy részletes bemutatását adjuk minden bejutónak, inkább szórakozásunkra van, és a gonoszságunk megetetésére, néha mégis sajnálom, hogy nem tudok 100%-ban objektív és odafigyelő lenni. A lemez ajánlója, Mike666 szerint már-már evokeni magasságokba ér ez a produkció. Szerintem meg megelőzték a mestereket jelen esetben.

Ennél a lemeznél a pontszámot az vitte le egyedül eleinte, hogy a műfajra jellemzően előjön néha pár olyan rész, ahol nem nagyon történik semmi (második hallgatásra ez már nem volt olyan egyértelmű). Az Ahabot kivéve nem nagyon hallottam még olyan funeral doom csapatot, ahol ezek a részek TALÁN nem is léteznek. Mikor harmadszor mentem neki a hallgatásnak, nagyon akartam, hogy ne halljam ezeket, és végül sikerült. Mert még az üresjárati témákban is megbújik valami, ami miatt szórakozom a hallgatása közben. Meg amikor hozzáteszik a srácok a saját fűszereiket, kimagasló a teljesítmény, nagyon átjön a spiritusz.
Ki fogja ezt a zenét szeretni? Hát... az elvetemült hosszú dalok kielégíthetik a funeral doom mániákusokat is, de sok a kísérleti téma is, viszont ezek a részek pont segítik a kitartást azok számára is, akik még nem nagyon találkoztak ezekkel a temetői hangulatokkal és tempókkal. Úgyhogy én ajánlom minden metalt szerető fajzatnak.
Kiváló munka! Az egész meghallgatható audio minőségben a Bandcamp oldalukon.

A csapat Novoszibirszkben aktivizál. Ezen a helyen eddig a mért legmelegebb nyári hőmérséklet 37,2 fok, míg a téli leghidegebb -45 fok volt.

Author: Nagaarum

Review
No Clean Singing
01.07.2013

If someone were to tell you that one of the best, most original doom albums of 2013 would be coming your way as a debut release from a band in Siberian Russia, you might be understandably skeptical. But that’s what I’m telling you, in no uncertain terms. Both massively crushing and cosmically ethereal, the first album by Station Dysthymia is a multifaceted gem that no self-respecting fan of doom should miss.

The album’s name is a mouthful, but one that should resonate with fans of classic science fiction: Overhead, Without Any Fuss, The Stars Were Going Out. That’s the last line of The Nine Billion Names of God, by Sir Arthur C. Clarke, one of the most honored and widely read short stories in the genre. It wasn’t chosen as the album’s title arbitrarily. Both in the way the album sounds and in the concepts that inspired the music, Overhead can be thought of as funeral-doom-goes-into-space, which is part of what makes it such a surprising and satisfying discovery.

The music can easily be appreciated without knowing the back story, but there is an undeniable connection between the underlying concepts and what you will hear. Inspired by the writing of not only Clarke but also such luminaries as Isaac Asimov and Stanislaw Lem, the band have tried to capture in their music a tale of humanity’s gradual (and perhaps inevitable) self-destruction, smothering itself in the cradle of limitless petty consumerism in the here and now, while turning away from a future life among the planets and ultimately the stars. That heartbreaking dichotomy between the dead-end road we’re on and the path not taken is at the core of the album’s atmospherics.

Grand concepts and big ideas indeed, but the music is huge, too.


Overhead consists of only four songs, but that’s like saying the Grand Canyon is only a ravine. The opening track, “A Concrete Wall”, is almost 35 minutes long, and the second one (“Ichor”) lasts more than 18 minutes. Both of the last two songs — “Starlit – A Rude Awakening” and “Starlit – We Rest At Last” — top 9 minutes. When a band starts an album with its longest song, particularly one that’s longer than most metal albums in their entirety, you know that playing it safe isn’t on the agenda. And fear not — Station Dysthymia fully justify the mega-length of these songs: They’re all transfixing.

Overhead is definitely part of the funeral doom tradition. The pacing is almost always slow, at times glacial. And much of the time it’s massively pulverizing. The riffs, and even individual notes, are titanically heavy and distorted, the sounds lingering in waves of groaning feedback, creating a sensation of mountains collapsing into a deep abyss or planet-sized asteroids being sucked inexorably into a gargantuan gravity well. The drum strikes hit like tombstone-sized mallets against granite boulders. The cavernous, growled vocals roar heartlessly.

Roughly the last third of “A Concrete Wall” is about as physically convulsing and memorably crushing as anything I’ve heard all year. Colossal bass and guitar riffs pound in a repeating motif, over and over again, like a skyscraper-sized battering ram slamming against the sheer face of a mountain. But that’s just the foundation for a squall of harrowing noise and ghastly shrieks (courtesy of guest vocalists M. Hater and I. Stellarghost from Russia’s Abstract Spirit) that herald the end of times.

However, this palpably physical, skull-caving aspect of the music is only half of the dichotomy mentioned earlier. Interwoven with it are otherworldly elements, sounds that conjure up sensations of drifting incorporeally through the ether or surfing the space lanes in the glow of stars being born. Ethereal guitar leads, pulsating electronic tones, and shimmering ambient sounds come and go, opening windows into the cosmos, as if to remind the listener that there are worlds other than our own and futures other than the doomed one we are constructing in our ignorance.

You hear the beautiful, melancholy guitar melodies that surface in the two “Starlit” tracks — music suffused with sadness and loss, surrounded by immense chords and catastrophic drum blasts — and it leaves the listener with a question: Is this solely the sound of resignation and grief over what might have been, or is there a slight hint of hopefulness in those sublime notes, a suggestion that it may not be too late after all?

********

Overhead was mixed and mastered at Priory Recording in England by Greg Chandler of Esoteric, who knows a thing or two about doom. The album has just become available for download at Bandcamp for the bargain price of $3 (or more, if you wish). The download comes with a PDF version of the album booklet, designed by The Secret Door. CD versions of the album are available from Solitude Productions via this link:

Author: Islander

Review
The Pit of the Damned
7.5/10
01.12.2013

Titolo chilometrico per questa band siberiana dal tocco decadente e prepotentemente doom. Il secondo full lenght della band russa esce per Solitude Production nel 2013 e presenta fin dall'inizi i suoi intenti depressivi e tombali con una prima traccia da psicofarmaci lunga più di trentaquattro minuti. Cadenze lentissime, suoni rarefatti, ricercati e curati, voce gutturale dal profondo degli inferi e sospensione temporale infinita. Rallentate i Paradise Lost di 'Shades of God' ed i Crime and the City Solutions e avrete un'idea della potenza di fuoco che questa band si ritrova tra le mani. La musica risente dei padri fondatori del funeral doom metal in particolar modo gli Skepticism, per quella forma di metal rallentata e sinfonica, con suoni carichi di presagi rock così oscuri che pur mantenendo l'animo gotico e decadente riescono a farti sognare un paesaggio notturno sconosciuto. Una strada che passa in mezzo ad una foresta scura da attraversare con una moto in solitaria contemplazione, un easy rider nei meandri della propria coscienza. Suoni per la notte. Una notte eterna che non finirà mai, pieni d'infinito, un culto da assaporare a fondo, lentamente, come la cadenza dei brani suonati in fronte alla sola luce lunare. Un suono astratto e psichedelico che ci riporta ad immagini desertiche e lunari, piene di solitudine e sofferenza, silenziose mai lasciate al caso. Una band da prendere in considerazione seriamente, che mostra un approccio sentimentale nei confronti della propria musica molto sentito, vissuto e sofferto. Mostrano affinità con lo stoner/ doom dei Cathedral più ribassati nella sonorità ma la musica del destino è ancora troppo veloce e poco profonda così la lama affonda e rallenta fino a quasi fermare il tempo per mostrare il volto di queste anime in pena. Da riconoscere che non è musica per tutti gli stomaci ma per una volta lasciatevi tentare da questa corsa a rallentatore, potreste attraversare il vostro tunnel più nero rischiando di uscirne più vivi che mai. Gran bel lavoro!

Author: Bob Stoner