Who Dies In Siberian Slush - Вitterness Of The Years That Are Lost (CD)

funeral death doom, Solitude Productions, Solitude Productions
350.00 Р

CD

Price in points: 700 points
SP. 041-10 x
In stock
+
The first full line-up album of the project recently appeared as one-man-band. This is the first officially issued work of the band: some tracks were featured at early demo recordings, but now they are reviewed and performed with supreme power and quality. Recording and mastering were performed at Primordial Studio (Abstract Spirit, Revelations of Rain, Comatose Vigil). "Bitterness Of The Years That Are Lost" presents uncompromising music combining Doom Death and Funeral Doom in the vein of My Shameful. The album features guest appearance of vocalists of Comatose Vigil, Amber Tears, Elnordia, Abstract Spirit.

Tracklist:
1 Leave Me 6:35
2 The Woman We Are Looking For 6:53
3 Möbius Ring 7:20
4 Interlude 4:26
5 Завещание Гумилёва 8:46
6 An Old Road Through The Snow 2:31
7 Вitterness Of The Years That Are Lost 9:10

Artist:
Who Dies In Siberian Slush
Artist Country:
Russia
Album Year:
2010
Title:
Вitterness Of The Years That Are Lost
Style:
funeral death doom
Format:
CD
Type:
CD Album
Package:
Jewel Case
Label:
Solitude Productions
Cat No:
SP. 041-10
Release Year:
2010
Country Of Manufacture:
Russia
Review
Vaskarc
8.6/10
30.12.2012

Tény és való, talán nem a legaktuálisabb 2013 küszöbén egy 2010-es anyaggal foglalkozni, pláne hogy a szóban forgó, nevével ellentétben nem Szibériai, hanem Moszkvai csapat azóta már túl van egy Ego Depths-cel közös split anyagon (2011-ből), valamint ez év végén már második nagylemezük is elérhető We Have Been Dead Since Long Ago... címmel. Nade a magyarázat egészen egyszerű. Nincsen szó újrakiadásról, avagy a Solitude Productions részéről újra felmelegített promóciós körről, arról van szó mindössze, hogy a Who Dies in Siberian Slush alapító gitárosa/vokalistája E.S. időközben megalapította saját kiadóját MFL Records néven, legfrisebb kiadványai mellé - melyek közt ott van amúgy az említett Ego Depths-cel közös split - pedig csatolta saját zenekarának első sorlemezét, a Bitterness of the Years That Are Lost-ot is. Több mint valószínű amúgy, hogy ezt a rendkívül depresszív borítóval ellátott lemezt már sokan sok helyütt kivesézték, viszont a helyzet az, hogy én is csak azon táborába fogok beállni, akik feltétlenül ajánlani fogják ezt a korongot, egyrészt azért, mert az orosz doom metál színtér egy fiatal, ámde jeles képviselőjének albumáról van szó, másrészt pedig azért, mert aminek akár egy kis köze is van a Funeral illetve a Saturnus doom metálban gyökerező zenei világához, az nálam egyértelműen a támogatandó és ajánlandó kategória. Persze Who Dies...-ék a saját jogukon érik el, hogy az ember méltassa őket, az még nyilván messze nem elég, ha csak szimpatikus stílusban alkotnak!


A lemezborító mondjuk simán becsapós lehet azok számára, akik korábbról abszolút nem ismerik a moszkvai csapatot, kétség kívül gondolhatna ugyanis az ember valami depresszív, szuicid, érfelvágós black/doom zenére a legesleg befordulósabb fajtából, a megfejtés viszont egy kicsit máshol keresendő, noha igaz, nem éppen vidámságáról és életigenlő üzenetéről fog elhíresülni a Bitterness of the Years That Are Lost. Funeral Doom/Death Metált kapunk végső soron, de nem azt a hegyomlással egyenértékű, megközelíthetetlen, monolitikus fajtát, hanem sokkal inkább azt, melyben megtalálhatóak gótikus, illetve a 90-es évek északi alapcsapataira jellemző melodikus jegyek is, így aztán találhat kapaszkodót az ember szerencsére, nem veszünk el a komorul és hihetetlenül lassan kavargó riffek végeláthatatlan forgatagában. Ahogy azt már említettem, számomra egyértelműen a norvég Funeral és a dán Saturnus az, melynek zenéjét megidézi a moszkvai csapat, főleg a klasszikus zongora és a hörgést itt-ott felváltó szavalás miatt - a melodikus, vagy éppen fennkölt dallamos ének viszont teljes mértékig hiányzik innen - de a melodikus gitárriffek sem feltétlenül nevezhetőek orthodox funeral doom ismérveknek, ellenben abszolút jellemzői az említett két zenekar munkásságának. Relatíve könnyen befogadható zenéről van szó egyébként, hála a letisztultságnak és az ízes, igazán szép harmóniákat elővezető gitároknak, így akik esetleg, ne adj isten kedvelik ezt a vonalat, nos számukra messze nem ez lesz a legnehezebb próbatétel életükben, egy Worship pl. kategóriákkal nehezebben megnyíló anyagokkal látja el a nagyérdeműt, ami nálam nem feltétlenül erény, hiszen bármennyire is hatásos akar lenni egy zene, azért nem hátrány ha egyfajta élvezeti faktorral rendelkezik is az adott mű, a Bitterness of the Years That Are Lost szerencsére ilyen, még akkoris, ha a műfaj egyáltalán nem a hallgatói igényekről szól...

Szerintem az érdeklődők többsége már egész biztosan kiismerte, megízlelte ezt az anyagot az elmúlt két év során, véleményem szerint ugyanis az oroszoktól érkező, funeral doom/death, vagy éppen szimplán dallamos doom stílusban releváns anyagok amúgyis kötelezőek kell legyenek a morózus zenék híveinek, ráaádásul ne felejtsük el hogy Solitude Productions minőségről van szó, ők pedig csak nagyon-nagyon ritkán fognak mellé... Nagyonis jó anyag a Bitterness of the Years That Are Lost, talán nem a legeredetibb, legötletesebb vagy újszerűbb zene, de mindazt hozza, amit egy orosz underground doom/death bandától elvárhat az ember... Ja, azt el is felejtettem mondani, hogy rendkívüli hangulatfestő hatása van a zenének, olyan, mintha csak valahol egy Szibéria panelház nullafokos, puritán berendezésű lakásában, a bejegesedett ablakok mögött kucorognánk, néha néha kitekintve onnan, keresve a város rég elveszett, lepusztult romantikáját a messzi horizonton...

Author: Fehér Balázs
Review
Forgotten Path
8.5/10

After a bit of break, I have finally found Funeral Doom Metal that really impresses me. A band from Moscow with a long name Who Dies in Siberian Slush released their debut album “Bitterness of the Years that are Lost” which gloats with slightly sweet Funeral Doom. I understand that this melodic, majestic sound mixed with sugar is not liked by everyone, but it is a good thing that the band does not try to be more depressive or grim that they are naturally. Slow, melancholic music dominates the album with mesmerizing guitar parts, subtle, massive vocals. Though sometimes it does not sound very natural - I suspect that some effects are used, which isn’t a good thing. Still it’s good they are not overused.
As I mentioned, adjacent to cold, negative sounds, there are many melodic parts in the music. It manifests through Death/Doom influence in band’s music, though the musical style does not roam over the borders of Funeral Doom Metal. Yet there is influence of other subgenres (it’s probably impossible to stay independent nowadays). Thus these Muscovites created some decent and impressive tunes to listen to with this disc. Though the creation does not shine with innovation and there’s little of something modern new or unexpected, “Bitterness of the Years that are Lost” without doubt overtakes many similar discs in terms of quality and simply good and appealing music.

Author: Odium
Review
Deaf Sparrow
4/5

Who Dies in Siberian Slush is a reminder that you cannot always judge an album by its cover… or a band by its name. This band has one of the weirdest names in all of metal. Who Dies In Siberian Slush? Well probably nobody. If you survive up to the point when the snow has turned to slush, you’re probably safe. Also, what’s up with the album cover of a sponge on top of a cup full of water? Are they trying to drive hypochondriacs mad? Frills aside, The Years that are Lost is exactly what one would hope for from Russian doom-death. This is cold, frigid and dark. The riffs are heavy, yet melodious, slowly engulfing the listener at glacial speeds. Tasteful keys add a melodramatic element to the music while the deep, guttural vocals add a truly monstrous dimension. Know that friend who destroyed his or her life with drugs and alcohol and has since turned into a detached, spiteful shadow of who they once were? The Years that are Lost depicts the inner landscape of that friend. A destroyed life that looks back on what could have been: longing, bitter and regretful. While Who Dies in Siberian Slush do not achieve anything ground-breaking on this release, they do offer a powerful slab of brooding doom-death that will satisfy those who like their doom-death to be both moody and mean.
Review
Friedhof Magazine
7.25/10
09.05.2012

Lo primero que llama la atención de esta banda moscovita es el nombre y la estética de la portada. Un podría imaginarse cualquier música viniendo de aquí. Un vaso de agua y un trozo de pan nos hace recordar las hambrunas, la miseria y la soledad. Por algún momento pensé que tendrían algo que ver con el sonido de “Re123+” de su mismo sello, pero nada más lejos de la realidad, es un grupo de Funeral Doom como la copa de un pino: Lento, pesado y grave como el que más, melodías de tendencia melódica y depresiva; una voz mega-gutural, largos acordes de guitarra y algo de teclado, el cual tiene la función de buscar una sonoridad algo menos habitual en vez de intentar aportar atmósfera. En 2010, que ya hace de esto, sacan este, su primer álbum, después de 3 demos. El álbum está compuesto por 7 pistas que reflejan la desolación que inspira su portada de una manera más cruda, tangible y real con su entorno, no tan idílica y épica como en la mayoría de los grupos de Doom.
El ambiente se vislumbra siempre relacionado con el frío de Siberia y de alguna manera recuerdos antiguos de hogares y familias olvidadas. “Möbius Ring” es uno de los temas más interesantes del álbum por el tipo de melodías y efectos que usan. “An old road through the snow” es un bello tema instrumental de guitarras acústicas con un sonido de ventisca de fondo.
Un trabajo encarecidamente recomendable para los fans del Funeral Doom, ya que Who dies in Siberian slush no es un grupo más. Tiene ese “toque” que les hace algo más únicos que lo que se suele escuchar últimamente.

Author: Azathoth
Review
Doom-metal.com
04.03.2011

Now this is one hell of a strange band name if there ever was one. But the music is more something we've been accustomed to around here: Doom/Death, the Russian way. WDISS (sorry, but I'll shorten the name for the review) play it the romantic and melodic way, and does it quite well, even if without any surprises. The musicianship is good, the keyboards are very well-placed (the piano instrumental 'Interlude' is a very calm piece between two more classic tracks, as is the beautiful acoustic instrumental 'An Old Road Through The Snow') and even if WDISS seem to have been Swallowed by the Sun twice rather than once, they still manage to be more than just another copycat of the Finns'.

The vocal parts is what will be a division point for the listeners. For these are growls of the most deep and morbid genre, which create quite a curious dichotomy with the very melodic music. As for myself, I do think it goes quite well, bringing some more aggressiveness in the songs without losing a drop of despair and sadness, but I know that some of my fellow reviewers disagree with me on this point. There's also a lot of guest stars from the Russian Doom scene on this record, with people coming from Comatose Vigil, Amber Tears, Elnordia and Abstract Spirit giving some help.

There's really nothing more to say about this album. It's well-crafted romantic Doom/Death, dripping with feelings and covered with rime, in the way the first Revelation Of Rain was. Fans and followers of the Russian Doom scene will know exactly what to expect from this album, which is as good as it is un- innovative. This will please every romantic Doomster out there, but next time I'll expect to hear something a bit more personal.

Author: Laurent Lignon
Review
Metal Vox

Que russo é chegado numa vodka (à enésima potência) todo mundo sabe, chover no molhado rsrsrs. Agora saquem a capa do debut álbum desta excelente banda de Doom/Death Metal (com doses inteligentes de melodia), um copo de vodca com uma esponja em cima. Naturalmente é um dos assuntos abordados nas letras da banda, afinal depressão, melancolia e alcoolismo são “parceiros” inseparáveis. Além disto, a gélida Sibéria e sua natureza desoladora também são alvo da parte lírica, musicalmente a banda me agradou em cheio. Doom Metal de “gente grande”. Não a conhecia até então e ter seu debut álbum em mãos foi um grande presente dado pela Solitude Productions.

Author: Jaime Amorim
Review
Darkside
8/10
08.02.2011

Разросшийся из oneman-проекта (начало которому было положено в 2003 году) до полноценной группы из пяти человек коллектив «Who Dies In Siberian Slush» хоть и обитает в Москве, музыку исполняет самую что ни на есть сибирскую – безысходную и образную (под стать названию), суровую и опустошающую, совсем как порывы зимней вьюги, но также и красивую, пропитанную по мужскому скупыми эмоциями. После нескольких демо музыканты подготовили дебютный диск «Вitterness Of The Years That Are Lost», собрание выверенного и грамотно поданного материала, жесткость которого обусловлена тяжелыми death`овыми запилами гитар, а все остальное выполнено аккурат в рамках funeral doom, обильно сдобренного не только угрюмым, весьма своеобразным рыком и голосами приглашенных вокалистов из других команд, но и интересными клавишными зарисовками, которые слегка растапливают холод этой непростой музыки.
Поначалу создается впечатление, что «Вitterness Of The Years That Are Lost» - это продукт алкогольной горячки. Рюмка водки на столе, благодарности участников коллектива алкоголю как источнику вдохновения, да и лица этих людей, запечатленные на развороте буклета, словно подсказывают, в каких условиях создавались композиции. Шутки шутками (надеюсь, музыканты не обидятся), но настроение «Leave Me» и впрямь напоминает горькое похмелье – близкий человек ушел, причем не просто, а насовсем, ничего вернуть нельзя, можно только впасть в забытье, напиться и угрюмо реветь пьяным медведем в микрофон, в то время, как рядом топчется на месте раскатистый барабанный ритм да лязгают гитары. Однако чем больше слушаешь эти песни, тем сильнее проникаешься их настроением, оказываешься с ним на одной волне и понимаешь, что это не ты, добрый такой критик, смотришь на огрехи музыкантов сквозь пальцы – это огрехов, собственно говоря, здесь и нет. При том, что большинство композиций звучит очень похоже (варьируется лишь скорость ритма), каждый раз создатели находят что-то, чтобы зацепить слушателя – музыка вроде бы и монотонна, и даже в сон может потянуть, но ты упорно обращаешь внимание на периодический шепот, разложенные по стереоканалам звуки, смену мелодий, нервозные диссонансы, эмоциональные, а зачастую и истеричные партии гитар, внезапно ломающие весь ход повествования, а также фиксируешь многочисленные синтезаторные эффекты (вроде хора в «Завещании Гумилева»), которые всегда приходятся к месту. Тексты (за их расшифровкой лучше обратится к буклету) тоже неплохи, во всяком случае, легко уделывают многих коллег по сцене – к тому же, не каждый может похвастаться, что знает, кто такой Гумилев, так что еще и ликбез какой-никакой получается. Когда же никто из участников «Who Dies In Siberian Slush» не ревет и не шепчет отстраненно в микрофон, мы слышим несколько инструментальных композиций – таких же скупых, сдержанных, наполненных воем пурги. Особенно удачна в этом плане «An Old Road Through The Snow», акустическая, и вроде бы бесхитростная вещь, которая вмерзает в память и остается там надолго.
Один из тех редких в наше время альбомов (особенно относящихся к funeral doom), после прослушивания которого не жалеешь потраченного времени, совсем даже наоборот. Он наваливается своей тяжестью и долго не отпускает, но все равно, когда музыка перестанет играть, вы, стряхнув пелену липкой безысходности, почувствуете удовлетворение.

Author: Maeror3
Review
Zero Tolerance
5/6

What a fancy name! And apt, as well: utterly miserable and even more emotive. WDISS accomplish this with a (relatively) wide(r) palette, ranging various doomdeathed and funeral-doomed styles and even the occasional dark-metalled swagger. Hideous vox, too.
Review
Mortem Zine
6.5/10
30.06.2011

Po sérii tři dem se tato nadějná ruská kapela konečně dočkala a dostalo se jí zadostiučinění v podobě regulérního alba. Kdo vysloví v pohodě a bez dívání zároveň jméno kapely společně s názvem jejich debutu, ten nic nevyhraje, ale budu si ho vážit. WDISS jsem si vybral nejen pro její nadějnost a kuráž, ale také proto, že v ní lze vystopovat jisté odlišnosti, i když po doomové stránce zní hodně standardně. Opěvovat divokou sibiřskou přírodu, nelehký život v ní, hojně zapíjený alkoholem, mě prostě lákal a chtěl jsem si tuhle zkušenost alespoň díky této kapele prožít. WDISS sází na docela syrovou formu doom/deathu, sem tam podpořenou atmosférickým tikem, klavírem či jinou dramatičností, ale v podstatě neobjevují zhola nic. Jen dávají na odiv svůj pohled na tento žánr.

Cover s vodkou a krajíčkem chleba dává tušit mnohé. Žití na samotě u lesa, kde je k sousedovi nekonečně daleko a člověka tak sžírá nejen chlast, ale hlavně pochybnosti o své vlastní důležitosti. Oddání se moci matky přírody lze brát jako to nejtěsnější spojení, což na druhou stranu přináší naprostou svobodu a nezávislost a s vlastním užíráním se pak ostře kontrastuje. Po hudební stránce WDISS už nemají tolik co říci. Jde v podstatě jen o to, jak se svým dílem tradice naloží, jakým způsobem si s ním vyhrají a kolik talentu mu propůjčí. Tradice doom/deathu je daná, míchat v ní jiné ingredience se vyplácí jen zkušenějším a to tohoto rozměru ještě tato ruská banda zkrátka nedorostla.

Album ''Вitterness of the Years that are Lost'' na mě působí přesně tak, jak jsem od něj očekával. Nadějně co do nápadů a schopnosti vše uhrát a nulově co do originality či vlastní invence. Na tu je ještě brzy. Drsná krajina, drsná hudba. Doom metal WDISS je poměrně nesmlouvavý, přímý a bez zbytečných kudrlin. Poselství je jasné, poukázat na bol a nelehkost bytí ve společnosti tajících zbytků sněhu v nehostinné zemi. Osamělost, kterou bych rád z alba zachytil, abych si mohl uvědomit, že to tak vše doopravdy je a kapela mě netahá za nos, je zachycena tak napůl. Respektive celou dobu při poslechu ''Вitterness of the Years that are Lost'' přesně vím, co od něj čekat, ale jen místy se toho opravdu dočkám. Tak výmluvné a silné tohle album není. Ke cti kapele je možno přičíst zjevnou soustředěnost, nepřetahují ani co do délky alba a neotravují s nějakými extrémními triky, které by stejně nedopadly dobře. WDISS si jednoduše hrají to své a musím zmínit, že sympaticky a se sveřepým zaujetím. Více argumentů pro a proti nebude nutné použít, věc se má tak, že nejlepší bude přesvědčit se každý sám, kolik prostoru si kapela v jeho soukromém času zaslouží.

O zmaru a chlastání sice kapela zpívá, ale tvorbu jejich alba provázela cílevědomá střízlivost. Z WDISS čiší skromnost, stejně jako z kraje, kterým jsou spoutáni. Sibiřský doom metal je zatím v plenkách, potřeboval by trochu popohnat a snad toho budeme příště také svědky. Zatím lehký nadprůměr, ale spíš za nebojácnost a chuť se vydat ze všech sil.

Author: Victimer
Review
Diztorted
01.03.2011

Могучий релиз на стыке funeral doom metal и олдскульного doom death metal отечественной формации примечателен среди сонма подобных изданий. А примечателен он не за счёт фишек, эффектов или какой-либо вопиющей необычности, но самой музыкой, оформлением, общей концепцией в конце концов! Мощное… нет – могучее звучание инструментальной составляющей, имеющей в своей основе надрывные гитары с громоподобным басом и чеканящими ударными. Всё это дополняется сдержанным клавишным сопровождением. А уже это всё вместе служит просто нечеловечьему вокалу, представляющему собой отменный рык, изрыгающему околофилософские послания. Он здесь правит бал!

Основная музыка на релизе – funeral metal, но это не модный и коммерческий прилизанный, глуховатый и не резкий саунд мэйнстрима funeral-сцены, но «дико» замедленный ортодоксальный death metal с чётким резким звуком ритм гитары, не сильно мелодичными соляками и приковывающим внимание некомфортным для человеческого уха гроулом. Встречаются ускорения до двухбочечных трелей, но, правда, до бластбитов дело не доходит.

Клавиши – хороши! Они уместны и в общей металл-картине, и столь минорны в сольных сонатах (трэки 1 и 4).

В атмосфере альбома проскакивают оттенки, характерные Comatose Vigil и Abstract Spirit, благо, музыканты из указанных команд (и не только) приняли участие в его записи.

Оформление заслуживает отдельного респекта.

Немного лирики. Каких только сейчас полиграфических изделий разного уровня художников и маляров ни увидишь в угрожающего размера потоке медиа-изданий! Бывает, всё есть: и сочные цвета, и качественная бумага, и чудеса компьютерных технологий, но нет главного – выражения идеи, заставляющей не просто впечатлиться, но сопережить в данном случае увиденному; и вызывающей эмоциональный глубокий резонанс. Так вот, обложка к данному релизу проста до безобразия, но гениальна! Бытовой символ смерти через поминание усопших 200 граммами и куском ржаного хлеба – сильный ход! Однозначно must have!

Author: Valentii
Write a review