Who Dies In Siberian Slush - We Have Been Dead Since Long Ago (CD)

Review
Metalstorm
7.2/10
25.07.2013

About 2.5 years ago I reviewed Bitterness Of The Years That Are Lost by Who Dies In Siberian Slush. It was my first review for the Solitude Productions family. 29 months later they now mark my 60th review for Solitude Productions with We Have Been Dead Since Long Ago. (Yikes, that's a review every two weeks just for them… wonder if their health care plan will cover my carpal tunnel?)

So back to the album at hand.

The album opens with a homage to Marvin Heemeyer, a resident of Colorado who snapped over a zoning dispute, armored up a bulldozer like it was an Imperial Walker, then treated Granby, CO like said Walker did Hoth. He ended up demolishing 13 buildings, including the former mayor's house. Rather than just describe the track like I normally would, I'll encourage you to experience it yerself. Song is here and Killdozer footage here..

Mute the talking heads, crank the Siberian dead and enjoy. If you time it right, it's every bit as magical as "Dark Side of Oz". Only with more 'splosions.

The track is also pretty awesome as the band really deviates from just slow death doom, kicks out the tempo to one befitting a cement and steel armored bulldozer leveling South Park. Not too fast, it's a bulldozer ffs… They also incorporate sound bites of the incident into the track as well.

Unfortunately the rest of the album doesn't quite live up to the horribly amusing theme and energy of that first track. I described their prior effort as "the soundtrack to a 40 year Gulag sentence", which not only accurately fits most of the rest of the album's slow and woe tempo death doom, but probably also fits the price for going on said bulldozer rampage. Only this time they go a little more pyrotechnic on the soli.

Finally, "Funeral March №14" is a pretty cool little number which mixes your standard death doom funeral dirge with a little bit of the jazzy Dixieland feel (think the scene in the Bond flick, Live And Let Die) - it's a bit of an oddity, but in a good way.

Perhaps I focused a bit much on the opener, but it stood out and if it got even a couple of you to check it out, then mission accomplished.

Author: BitterCOld

Review
Pitchline Zine
7/10
17.07.2013

Nos acercamos a la fría y lejana Rusia para comentar el segundo larga duración, que vio la luz en 2012, de este cuarteto ruso, tras la edición en 2010 de su primer trabajo 'Bitterness of the Years That Are Lost'.

La verdad es que las sensaciones han sido muy buenas, sobre todo tras la escucha del primer corte del disco, "The Day of Marvin Heemeyer", un tema que te asalta y te atrapa por su creatividad, originalidad y sentimiento, en el que se combina la pesadez del Doom con acordes y ritmos más dinámicos dando como resultado una deliciosa mezcla de oscuridad y belleza en la que se destapa el talento creativo de estos moscovitas. Después, nos vamos a adentrar sin remisión en el estilo que va a marcar el disco, a saber, un Funeral Doom paradigmático, tanto en las formas como en el contenido. Dolor exasperante, melancolía brotando y fluyendo, derramándose con cada nota es lo que temas como "In a Jar" o "Refinement of the Mould" nos van a ofrecer. La temática de las letras también entra dentro del marco estilístico en el que se encuadra la banda: eternidad, tormento interior y evocación de la naturaleza inspirada, en este caso, por la desoladora presencia de la Taiga rusa, como en "The Spring". "Funeral March nº14" es lo que su propio nombre indica, una marcha funeral, instrumental, solemne, de cadencia, cómo no, depresiva. El disco concluye con "Of immortality" donde el aflora el alma romántica que, de una manera u otra, siempre subyace a este estilo, recogiendo la herencia de los sempiternos My Dying Bride o de los no menos importantes Shape of Despair.

Personalmente he echado en falta algo más de oscuridad y, quizás, un mayor riesgo en la faceta creativa, algo que se nos prometía con el primer tema, pero que acaba diluyéndose un tanto según avanza el cd. No quiero decir que este trabajo sea malo, sin embargo puede pecar de ser demasiado genérico visto en su totalidad. De todas formas, creo nos encontramos ante unos buenos músicos que demuestran ser capaces de alumbrar buenas ideas, materia prima necesaria a la hora de componer y que, tal vez, solo necesite un poco mas de consistencia y personalidad para que produzca unos resultados de mayor envergadura.

Author: Jaime Fernandez

Review
Destructive Music
9.7/10

Who Dies In Siberian Slush has been formed in April 2013 by Evander Sinque in Moscow, Russia. The band has released so far three demos, two full lengths and a Split with Ego Depths.

Impressive from the very beginning, the band brings a new album in 2012 called “We Have Been Dead Since Long Ago…” , an amazing piece of work for funeral doom lovers. A must have for any impassioned of this genre.

The album is a magnificent one, clearly symbolizing, by its suggestive title, the loss of all life, all hope , the imprisonment of human thoughts and inclination towards a self destructive set of actions.

Blatantly, the album starts with “The Day Of Marvin Heemeyer”.

For those who do not recognize the name, Marvin John Heemeyer (October 28, 1951 – June 4, 2004) was a welder and an automobile muffler repair shop owner.

Outraged over the outcome of a zoning dispute, he armored a Komatsu D355A bulldozer with layers of steel and concrete and used it on June 4, 2004, to demolish the town hall, the former mayor’s house, and other buildings in Granby, Colorado. The rampage ended when the bulldozer got stuck in the basement of a building he had previously destroyed. Heemeyer then killed himself with a handgun.

Conceptually, the music is disturbing, knitted with passages from documentaries about the MH happening, quite progressive to be honest, but this works out perfectly with the tone of the composition.

Moreover,the gravity and the timber of E.S’ vocals puts things in right order, if you’d like to have your thoughts pierced by a bullet.

Vocals, I may add, are powerful,grave,low and guttural ,here and there , and that’s one thing one cannot but be hit straight in the epicenter of the brain with.

Following the tracklist, the music flows in naturally, almost too perfect to be true. A good combination of torment and honey-as some would say, absolutely in tone with the whole idea behind the music,concept and ideology.

My favorite would have to be “Funeral March -14″, an absolutely fantastic piece of work, a facade of an unknown fallen deity, a somber apogee of sadness, straight from the grave’s depths.

Extremely enjoyable, tensioned, well conceived, “We Have Been Dead Long Ago” is probably on my top 10 favorites for 2012!

Author: DANIEL DUMITRU

Review
Femforgacs
7.5/10
26.05.2013

Solitude Productions. Azt hiszem, ez a név ma már elég sokat elárul arról, mire is számíthatunk az éppen birtokunkba kaparintott zenei produkcióról. Ez a kiadó gondozza a 2003-ban még Evander Sinque (E.S.) egyszemélyes projektjeként indult Who Dies In Siberian Slush nevű, mára komplett zenekarrá formálódott társaság lemezeit is, akik immár másodjára szabadítják a világra depresszióval és kilátástalansággal átitatott zenéjüket. A zenekar leghőbb vágya a magányosan elhunyt, mohával belepett orosz holttestek méltó búcsúztatása, az elmúlás és fájdalom húsba maró tényének hangoztatása. Ezért mindent elkövetnek, hogy még egy eltévedt napsugár se tudjon a borítón látható kunyhóba jutni, ahol életre kelnek hangjegyeik felverve az évszázados porszemcséket és megrezegtetve a halállal átitatott levegőt. Koncepció húzódik a lemez mögött, folytatva a debütáláson megkezdett utat. A dalokkal tipikus orosz hangulatot szeretnének teremteni népzenei elemek segítsége nélkül és ez részben sikerül is nekik. Zenéjük a funeral és death/doom egyvelegéből táplálkozik, egyaránt előfordulnak a málhás cammogások és a végtelenbe nyúló monolitikus kalandozások az első ránézésre rövidnek tűnő albumon (mindössze 43 perces játékidő). A rövidség persze csak látszat, mert a súlyokat cipelni kell, amit a nyakunkba aggatnak, van ahol kínkeserves léptekkel, de pár ostorcsapással néha meg is futtatnak. E.S. hörgéseit csak kevés alkalommal kíséri narráció, a lemez egészére a karcos, inkább erőszakos, mintsem mélyen gyökerező hörgés kíséri. A billentyűk és effektek többször a háttérbe szorulnak a riffek nagy örömére, máskor az én bánatomra, mert elég nyomasztó dolgokat sűrítettek a háttérbe.



A lemez első dala a The Day of Marvin Heemeyer. Érdekes témaválasztás, az biztos. Marvin Heemeyer arról vált ismertté, hogy 2004-ben egy saját készítésű, páncélozott bulldózerrel tette a földdel egyenlővé a neki nem szimpatikus emberek házait. A városházával egyetemben 13 épületet bontott le majd főbe lőtte magát. Vidám kis történet és egy a végére felgyorsuló, erős nyitódal. A Refinement of the Mould azonban visszaevez a sötétebb funeral vizekre, ahol a penész lepte valósággal kell farkasszemet néznünk. Egyszerű zongorás betéttel nyit a dal, ennek ütemét veszi át a bánatosan zakatoló gitár, hol sírva, hol az orosz bányák mélységeiben zengve. Minőségi doom ez, de sajnos bármiféle meglepetés és egyediség nélkül. A lemez egészére jellemző az útkeresés, a minimális ötletelgetés, de eredeti hangot még nem igazán sikerült megütniük. Ha a zene egy komor, öreg erdőre hasonlít, akkor az ötletek és finomságok a bokrok alatt lapulnak, de a debütáláshoz képest sokat fejlődtek és annál mindenképp izgalmasabbak tudnak lenni. Jól indul például az In A Jar, kifejezetten erős billentyűvel és valóban fagyos, szívszaggató hangulattal. Komoly problémákkal küzdhetek, mert ezt a nyomorúságos tételt széles vigyorral hallgattam végig, mély elégedettséggel, hogy ezt így kell. Hasonló hangulatban, néhol monumentálisabb gitártémákkal jön utána a The Spring, ahol panaszra ismét nem lehet okunk, de már kevésbé tud lekötni, mint az elején. Itt jön amit már korábban említettem, hogy koncepciót szeretnének…azonban még nem igazán érezni az egybe rántó erőt, hangulatot, inkább egyedülálló ötlet szigetekről beszélhetünk a mocsárban itt-ott felbukkanva. A The Springben is vannak ilyen szigetek. Átlagos málházás keveredik a fájó, fojtogató légkörrel. A dal vége felé kevesebb éneket kapunk, a hosszadalmas zenei utazás így ki tud bontakozni és előkészíti a Funeral March №14 c. instrumentális tételt, ami egy valódi orosz temetés hangulatát képes megidézni. Kopár, sivár világba vezet, amit még én is csak sokadszori hallgatásra kezdtem el igazán értékelni. A produkció végén az Of Immortality kapaszkodik korhadó ujjaival a hallójáratunkba. Meglepetés már itt sem érhet minket, tisztességes iparos munkaként lehet jellemezni ezt a dalt, akárcsak az egész albumot. Kevésbé sötét, mint az új Abstract Spirit lemez, de mégis ehhez áll igazán közel hangulatilag és hangzásban is, de megemlíthető még a My Shameful vagy a Mourning Beloveth világa.
Túl sok kiváló lemez jelent meg az elmúlt években ebben a sötét világban ahhoz, hogy a WDISS ezzel a zenével átugorja a sablonosság buckáját, de azért egy kellemes lemezzel örvendeztethetik meg a doom kedvelőit. A lehetőség nagy a zenekarban, talán legközelebb beérik a valódi egységesség és hangulat, saját ízvilággal keverve.

Author: boymester

Review
Brutalism
2/5
15.05.2013

This is a death/funeral doom band from Russia who have a slight flavour of morbid reality ingrained in their minds. The tracks are long, the sound is very powerful and the vocals are pretty demonic. ‘The Day Of Marvin Heemeyer’ has some cool death metal riffs and tempos but they are primarily lost behind sound effects on occasion, and if you want to know about Marvin Heemeyer… well he was an American guy who went on a rampage in the US with an armoured bulldozer, demolishing most of a town including the mayor’s house and subsequently shot himself. ‘Refinement Of The Mould’ is thoroughly funeral doom, the death metal rasp vocals are however do vile and regurgitate that they are quite undecipherable, a shame in some respects because with such a powerful repetitive musical style, you need more to keep your interest fulfilled.

‘The Spring’ has a little bit more brightness under the gloom, there are melodic guitar tones riffing and soloing part way through that really give an atmosphere to the track, this sounds much more passable and more of a tune that you can sit back and chill too without becoming a massive depressive. The same goes for ‘Of Immortality’, this has some mixing that makes you check your speakers for the correct connections and the sound passes between the left and right channel in some places, much like the opening track in fact.

You are in for a long drawn out process with this album that often finds you willing the album to end very quickly. If you listen underneath the overall soundscape then you may find some areas of brilliance, but these are overshadowed by the long duration of the tracks in general. No matter how much of a reservation I have for this release, it would be fair to comment that there is a market for this out there, but it sounds a little too dull in the grand scene of this style.

Author: Paul Maddison